Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-10-01 / 8. szám - Surányi Miklós: A zongora
SurányFMíklós: A zongora a Nílus, vagy a Tanganyika felé. Elrepül? Újabban szánalmas kísérleteket tesz, hogy ezen a téren a fecskéket és gólyákat utánozza. Igen ám, csakhogy ebhez is mindenféle gépezetekre, iránytűkre, térképekre és más eféle segédeszközökre van szüksége. Ez épen olyan, mintha a szarvas nem tudna mankó nélkül járni, a fülemüle csak fuvolán tudna éneklelni s a magunkfajta rigó' csak repülőgépen tudna a levegőben közlekedni. Nevetséges I De hát nem erről van szó. Emlékirataim más részében talán majd bővebben kifejtem az ember értelmi képességeiről való nézeteimet. Most csak egyetlen epizódot akarok feljegyezni, nagyon tanulságos volt oly szempontból, hogy az ember és állat értelmi és érzelmi egyenrangúsága körül folyó vitát eldöntse. Szép nyári estén történt. A kastély lakója vendégeket kapott. Az udvaron az érkező szekér közeledtére barátaim közül sokan összegyülekeztek. Ott volt a páva (hivalkodó, léha és semmirekellő teremtés azt hiszi, hogy csillogó tollazata feledtetni tudja ostobaságát és a a zenében való járatlanságát). Ott volt a komondor (szolgalelkü, jellemtelen tagja az emlősök fajtájának s a farkas, bár unokatestvére, szóba sem áll vele) odatipegtek mindenféle diszkacsák és diszkutyák (kitenyésztett, elfajzott naplopói a maguk társadalmának), degenerált, szibarita erkölcsű; züllött, egzotikus négylábúak, egy zebra, egy antilop s mit tudom én, miféle egyébb csodabogár, a háziúr dédelgetett kedvencei, végül pedig egy hollófekete, fényes szőrű, kényeskedő és magát undok módon illegető arab kanca, valami Fatime nevű, aki abban találta perverz gyönyör rüségét, hogy ki-bejárt a kastély szobáiban, bizalmaskodott, hízelkedett a kastély urának s a házbelieknek, tenyérből falta a nyalánkságot s oly pöffeszkedve jártkelt állattes'Lvérei között, hogy utálat volt nézni. A vendég hosszú, csontos, petyhüdt arcú, lomha, vén ember volt, egész testét fekete selyem lepel borította s fejéről hosszú fehér sörény omlott a vállaira. Amiről tulajdonképen beszélni akarok, az később úgy éjfél felé történt, amikor már feljött a hold és fehér fénybe mártotta az erdőt, az udvart és a kastélyt. (Kastélynak hívják az emberi fészket, amely ügyetlen tákolmány a hód lakásához képest s távolról sem közelíti meg egy valamirevaló rigófészek kényeimét és csinosságát,) A kastély ablakai tárva-nyitva voltak. Csend terült el a hegyoldalon, testvéreim nagy 'része már álomra hajtotta fejét, csak az éjjeli rovarok zümmögtek s néha halk kutyaugatás
