Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-10-01 / 8. szám - Balla Borisz: Az éjszaka misztikája
Az éjszaka misztikája Egyetlen emberi gondolat többet ér, mint az egész látható világ. Joannes a Cruce Estefelé megfordítottam a széket az ablak felé, háttal annak az íróasztalnak, ahol kellemetlen levelek és azokra irt kétszínű, hazug válaszaim hevertek, meg a befejezetlen munkám, meg számlák és különböző meghívók és fényképek, amelyek régen elvesztették számomra értelmüket és bájukat. Ez az egyetlen ablak odameredt az alacsony mészkőhegyre, amely téli ködrétegekben állt és nem mozdult és háromnegyedrészben elzárta a világot ía szemem elől. A kis ház mellől' nőtt ablakom elé e hegyoldal. Most hallgatott. Nyáron s napvilágnál mozogni látszott a hegy és szakadatlanul önmagával foglalkozott: köveit görgette a napfényben, szeleket fogadott bodrainak karjaiba, kivirágzott és esőben hempergett, megremegtette kis füveit, ha az esti óra föléje szállt. Most rémülten hallgatott. Rámmeredt barna, kopár és mozdulatlan Leste. Úgy tetszett, bizonyosan szólni akart. Egy rövid titokról — gondoltam én, amit az élők úgy keresnek. Az ő öreg, holt teste tudja már, mészkőrétegeibe zárta évezredek előtt és elhagyott lelkeknek ilyenkor ködben, éjszakában ki szeretné azt nyögni... S ez a hegy csak egy vékony, szürke égsávot hagyott maga fölött, ott most feketés ködök úsztak nyugat felé. Én reszketni kezdtem az egyedüllétben... Gyorsan a szoba túlsó sarkába ültem le a kályhához. Az ajtaja nyitva volt, a .tűz vörösen égett benne. Egy órával előbb a takarítónő telehányta szénnel, s ez a széntömeg most fehéren izzott a lángban, néha halkan ropogott egyet-kettőt, szilárd tömbjei összeomlottak, egész világok pusztultak el ott benty Bölcsebben cselekednék akkor — gondoltam — ha egyszer mindennek hátat fordítanék... Silány útra kellett lépnem énnekem, ha minden Újabb lépésemmel csak a régi utat tudom növeszteni és nem tudok félreállni és nem tudok elszakadnia.
