Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám - Szenes Erzsi: Mennék felé, de ő nem jön felém
Szenes Erzsi’. Vers köszöntelek! Tavasszal én is gyomláltam, ősszel segitettél. Már ketten vagyunk! És talán, talán, még többen is leszünk? Nem baj, ha nem ismerjük egymást, csak kegyeletes ujjaink puhítsák meg néha a kemény takarót a magányos sirhalmon. Én most ezt az írást helyezem reá koszorúnak, ébresztgetve a magyar emlékezést: Emlékezzetek, testvérek, egy nagyrahivatottunkról, akinek élethajóját ragyogó géniuszok vitorlázták fel, de a sors magyar zátonyra vetette. Emlékezzetek, mert sokak sorsa ez a mi véreinkből és senki tiközületek nem lehet bizonyos, hogy nem ugyanez van-e Írva róla is a könyörtelen, hideg csillagokban? MENNÉK FELÉ, DE Ö NEM JÖN FELÉM Mennék felé, de ő nem jön felém — pedig nem halott, akit elsiratnak az élők, mert számukra örökre elveszett. Él s mással osztja meg szelleme s kedve kincseit. Meghitt órákon sziveszerint más lánnyal beszél, mint egykor énvelem. Oh visszahozhatatlan órák, melyeket visszaidézni el nem [fárad a képzelet 1 A rekedtes hangot, a mosolyt, ideges játékát a kezeknek, a szellem fényét a sápadt arcon s a sötét szemekben, híven őrzi az emlékezet, s a zord napokat most egyedül az emlék melegíti, mint a földet a gyenge sugarak télen, mikor a nap messze jár. Mennék felé, de ő nem jön felém, — pedig nem halott. Él s emléke szivemben nem foszlik szét. Irigylem az özvegyet, aki fennhangon sirathatja kedvesét s keservét nem kell eltitkolnia, a vigasz s a felejtés hamarabb érnek hozzá, míg én minél jobban rejtegetem, bánatom annál halálosabb, éles, mint a tőr, mellyel átszúrtak egy szivet. Mennék felé, de ő nem jön felém, pedig nem halott. Él. Halna meg inkább, hogy az idő s az enyészet lelkemben is elpusztítaná. SZENES ERZSI NYIRESI-IICHY KÁLMÁN
