Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-09-01 / 7. szám - Irodalmi szemlék - Féja Géza: Tamás Mihály fejlődése
Irodalmi szemlék kultúrájába nem lenne ártalmunkra. Minek zárkózunk hát el?» Úgy van! Miért ez az elzárkózás, miért ez az érdektelenség ? Sajnos, a fent vázoltak alapján ezt több joggal kérdezhetnék a mi irodalmunk, mint a szomszédunké szempontjából. Ha nem csalnak a jelek: hamarosan megjelenik az első Cainkar-regény magyar fordítása, s ugyanakkor — a Dóm in Svet és a Ka’langyia szerkesztőinek megállapodása alapján — az első szlovénnyelvü magyar regény is. Dr PÁVEL ÁGOSTON IV. TAMÁS MIHÁLY FEJLŐDÉSE Harmadik könyvét kaptuk néhány hete („Mirákulum“), melyben kis regényei foglalnak helyet, a „Szép Angéla háza“ kivételével. -Uj novellái is események voltak számunkra és az ő világukból első könyveihez visszatérve, most már látjuk, hogy mekkora utat tett meg tíz esztendő alatt s nem csaltak meg elsőrangúságába vetett reményeink. Első könyvét, mely „Novelláskönyv“ címen jelent meg Kassán 1923-ban, alig vették észre s éppen ezért, úgy érzem, rá kell mutatnom első arcvonásaira, melyekben már egész jövőjét érezhettük. Legjobban az „Árnyék“ cimű írás állított meg benne s állít meg ma is. Szép, szerelmes este sűrű, fojtott légkörében egy csúnya, öregedő, sváb parasztlány kínzó magányát villantja fel egészen megdöbbentő realizmussal. Egészen emberien s valami éles, kegyetlen erővel. S ez a „kegyetlenség“ Tamás Mihály géniuszának egyik legjellemzőbb vonása. Megérdemli, hogy a mélyébe tekintsünk és egész „természetrajzát“ megírjuk. A szlovenszkói magyar próza S az egész magyar próza egy része bizonyos joviális örökséget kapott. E joviális életszemlélet szervesen hozzátartozott az elmúlt századvég magyar úri életéhez s hol egy ártatlan, kezdetleges naivság kifejezője volt, ahol pedig a lelkiismeretre nőtt hájréteg remegése, jóleső, betelt remegése. A fiatalság egy része pedig itt is, ott is, amott is, ellenszérum gyanánt egy ilyen és olyan ideologikus szemléletet csinált s kényszeritett be az irodalomba. Az előbbi már holt és felszívandó organizmust jelentett számunkra. Az utóbbi pedig nem volt orgánikus dolog, tehát egészen, vagy félig, de mindig idegen volt azoknak, akiket orgánikus faji, emberi és művészi élmények neveltek. Tamás Mihály írásaiban pedig éppen ezt az élettel való orgánikus összefüggést kaptuk — legjobb lapjain valami kegyetlen, tiszta erővel. Hiszen a mai napokkal, mai sorsunkkal való szembenézés nagyon hamar és nagyon könynyen csábit kéznél fekvő ellenszérumokra, pl. a nagyorosz szétomlásra, vagy a nagyorosz szánalomra. Ám Tamás Mihály mást csinált: kísértetiesen éles és plasztikus formát adott a tragikomikumnak, minden lírai kísérőzene, minden szentimentalizmus nélkül. A
