Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-09-01 / 7. szám - P. Gulácsy Irén: Indul a gálya!
P. Gulácsy Irén: Indul a gálya! a foglyok szájába. Es János a maga kiszemeltjeiből is ott látott kettői köztük... A hosszú szempillájú legényt, meg az ő magyarját! Föltett szándéka volt, hogy az éj leple alatt valami módon megközelíti az embert s vált vele néhány szót. Istenem...! Az ő drága, közös anyanyelvükön...! magyarul...! Ki tudja talán még szabadulásukról is szőhetnének valami közös tervet... ? De ha nem, akkor is, legalább talán kezét szoríthat 'titkon az ő honfitársával, akit régen a szivébe fogadott! Olyan sóvár vágyat érzett a gálya durvaságai közepett az után, hogy szeressen valakit és hogy felé is forduljon valami nemesebb emberi érzés, hogy már egy puszta egyetértő összepillantásból is megistenült volna. Mikor azonban legszerényebb kívánsága is megsemmisült és a ’korbácsok megint tereim kezdték őket a bűzös pajta felé, ettől a csalódástól szinte eszét vesztette. Maga se értette később, hogy mi ütött hozzá. Micsoda fölviharzása lehetett a dacnak, dühnek, (vagy talán az őrületnek ?) az a valami, ami váratlanul szembefordította kínzóikkal ? Csák arra emlékezett, hogy egyszerre teli ököllel az egyik porkoláb arcába sújtott. Fogait csikoritva zúzta, gyömörte, ahol éppen érte. Hogy mi történt azon túl, az már megint kiesett az emlékezetéből. Pedig elégszer faggatta, hogy vezekeljen önfegyelmének lazulásáért ! De szemei hirtelen lecsukódtak. Ellepték a megtámadott őr segítségére siető pribéklegények. Jobb is volt talán, hogy nem tudott magáról. Ott függött csuklóinál fogva a pajta külső falán egy horgas vasszögön egész éjszakán keresztül. Mikor leszedték, mint halott terüli el a fai alatt. * ■ Tombolt eközben a pokol az evezőteremben is. Amily mértékben erősbödött a tenger háborgása, a rabokat annál veszettebb munkára nógatták. A száldobra úgyszólván piilanatonkint hullt le a verő. Az őrök szüntelenül jötlek-mentek a járópallón s a korbács meg nem állt kezükben. A ziháló rabok szinte fürödtek verítékükben. Nem elég ! Az átkozott korbács csak sújtott és sújtott. Itt-ott vaa röhögés támadt a nyomában, jelezve, hogy a tébolyodás megindult s kezdi szedni áldozatait a túlhajszolt ember-barmok közt. Nem ügyelt rá senki s talán még ezek az őrültek jártak szerencsésebben. Nem voltak más, mint lélekző gép, mely
