Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-09-01 / 7. szám - Tamási Áron: A vándor megkisértése

Tamási Áron: A vándor megkísérlése

is s úgy ugatott, mintha a világvége közeledne. A harc nem sokáig tartott, mert én a harmadik rugaszkodásra úgy belévágtam a szénába a szoknyást, hogy egyszerre megszületett a csend.

De az ilyen csend, a csűrben s a holdvilágon, nagyon rémitő dolog.

Úgy reszkettem, mintha sárkánnyal küzdöttem volna meg.

Mozdulni sem tudtam egyieléig, sem azt nem tudtam, hogy mit kéne most csinálni. S ahogy igy álltam, nyomasztó nagy félelemben, egyszerre közeledni látszott egy lámpással valaki. Ahogy belépett a csűrkapun, mingyárt megismertem, hogy a gazda.

— Miféle háború van itt ? — kérdezte.

— Ide béjött egy fehérnép s a kutya ugatott — mondtam.

Odament a lámpával a nőhöz s rávilágított. Alikor megtekergette a féjit s igy szólt:

— Lidi, Lidi, mért is születtél a világra !....

Olyan mély bánattal mondta ezt, mintha isten lett volna, aki megbánta, hogy embert teremtett.

— Ki ez az illető ? — kérdeztem tőle.

— Ez az én leányom — mondta az ember és igy folytatta bólogatva: — Ez az én szerencsétlen leányom : süket és néma s nem kap férfiút magának.

Hallgattam, mert nem tudtam, hogy mit szóljak a nagy gyászra.

— Ezért mondtam, hogy kár szaporítani az emberiséget — folytatta az ember, aztán leült a leánya mellé és má!r ő sem szólott, hanem csak bólogatott.

Felvettem a hátizsákot, mert nem tudtam, hogy mit csináljak egyebet. Akkor odaáUottam az ember elejébe és így szóltam :

— Ne búsuljon, mert nem lehet tudni, hogy a néma-e kedvesebb az Isten előtt, vagy az, aki beszélni tud és vándorol.

Ezzel elindultam s amikor kiléptem a csürkapun, eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem az embernek a szállást. Visszaléptem egyet és néhány köszönő szót mondtam, de a gazda nem válaszolt semmit, hanem keservesen sirt a leánya mellett a szénán.

TAMÁSI ÁRON