Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Feljegyzések
Feljegyzések nyugodtabban ne erőszakoskodjék valaki, minthogy második éve várja egy kérvény formális elintézését. Nem. A Magyar Tanügy olvasson saját sorai közölt és ne ítélje el magyar kisebbségi sorsban élő társait azért, mert egy gyenge pillanatukban ők is kiváncsiak a szociáldemokrácia arcára és részt kérnek abból, ami őket még nem nemzetköziséget hirdető szocializmus nélkül is megilleti. Egyébként: a döntés már «a nyár elején» megtörtént, kár volt a Magyar Tanügynek ezeket a sorokat kiprovokálnia. A lecsúszott magyar tanító semmivel sem lett kisebb ember, mint a le nem csúszóttak, még némi valláserkölcsi és némi nacionalizmus is maradt talán benne, tollával épen úgy fogja ezután is szolgálni a magyar szellemiség ügyeit, mint eddig tette, ezután sem lesz az állam ellen, mint ahogy eddig nem volt, csak okult. Nagyon okult, és felejthetetlenül okult. Okult, hogy a mai világban párttagsági igazolvány nélkül többet ne nyissa ki a száját. És mivel nem hajlandó még dáriusi kincsekért sem politikai pártba belépni, hallgatni fog. Sapienti sat. FEKETE ISTVÁN FELJEGYZÉSEK Krúdy Gyula halála óta nem volt alkalma a Magyar írásnak, hogy megemlékezzék a magyar irodalomnak nagy halottjáról. Vészesen rohanó magyar sorsunk külön fátuma, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, az élő magyar irodalom tucatnyi legnagyobbja közé tartozó Krúdy Gylilát az olvasó, a sajtó, a barátok, a magyarság szinte már el is feledte. Mintha legendás hírek röppentek volna felénk szelíd halála alkalmával! Gyertyalángja mellett irt. Egészen szegényes viszonyok között rótta álmait papírra. Kikapcsolták a villanyát, ki akarták lakollatni. Sírját beborította a gyászoló meghatódás tenger ko-í szóraja. Kis családja, felesége azóta arról panaszkodott, hogy a nagyszerű meggyászolás után egyedül maradt, támasz és segítség nélkül. Nincs aki segítsen. Senki se gondol többé Krúdy Gyula családjára... Hogyan szóljunk hozzá a magyar szellem;, a magyar alkotó sorstragédiájához? Nem akarunk közhelyet mondani és nem mondhatunk mást, mint közhelyet. íme, a fizetség! íme, a töviskorona, a hála és a bér. Szinbád ^szellem-' paripák vonta túlvilág! postakocsin elsuhan a magyar táj fö-
