Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám - Toperczer László: A művészzseni alacsonyabbrendűségérzése
A müvészzseni alacsonyabbrendüségérzése Az alacsonyabbrendüség érzése (a német Minderwertigkeits gefühl és az angol inferiority-komplex-nek ezt a magyar formáját használom; a többi: alacsonyrendüségi, alantasrendüségi, értéktelenségi, kicsinységi érzés vagy érzet bár talán magyarosabb, azonban nem fedi a fogalomnak a környezethez való kontrasztját és korrelativ viszonyát!) nemcsak a müvészzseni lelkifejlődésének leglényegesebb serkentő és mozgató tényezője és hajtóereje, hanem egyszersmind az egész magát gyarlónak érző, de iibermenschi vágyaktól és céloktól fütött emberiség kulturális fejlődésdinamikájának legfontosabb motora. A fölényesség célja eddigi individuális és kollektiv életünk legfőbb irányitójává vált. Ez befolyásolja egész életcélkitüzésünket, világnézetünket, életstílusunkat és egész jellemünket; ez tanít bennünket különbségeket tenni, szempontositani, ad nekünk biztonságot, alakítja és vezérli cselekvésünket, kényszeríti szellemünket, hogy előretekintsen és iparkodjék tökéletesedni, igy minden emberi kultúra fejlődésének alapföltétele. Hajtóereje pedig ennek a fölényességvágynak, ennek a szakadatlan emberi törtetésnek fölfelé: az alacsonyabbrendüség érzése. Mindaz, ami az ember lelkiéletében lejátszódik, mozgásgrafikonnak ábrázolható, mely egy minimumponttól,« a magát lent érzéstől» egy maximumpont, «a fönt lenni akarás» felé irányul. E két ellentétes pólus, ellensarki vég között épül az ember egész életstílusa, melyhez mindvégig hü marad. Alacsonyabbrendüségérzés és fölényességvágy nem szinergisták, hanem egymást föltételező antagonisták. Minél mélyebb az alacsonyabbrendüség érzése (mert senkise bírja ki, hogy semmise legyen), annál magasabb, nagyobb a fölényességvágy, sőt fölényességérzés. Az előbbi éppen a hiú személyi érzés miatt többnyire nem válhatik öntudatossá és csak a fölényesség érzése jut érvényre. Ezekre az emberekre szoktuk azt mondani, hogy önteltek, önhittek, hetykék, hiúk', dölyfösek, elbizakodottak, vagy zamatos magyarsággal «beképzellek». Ámde mindez csupán külső, látható, kifejezésre jutott egyik jelenségi tényezője egy a lélek mélyén lejátszódó, öntudatlan, vagy legalábbis megnemértett összetett „Hogy látva lássanak“ Ady „Tetü vagy Napóleon?“ Raszkolnyikov. „Kalapács vagy üllő?“ Zöld Henrik,
