Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Lányi Menyhért: Saulus megtérése
Saulus megtérése Husvét előtt, amikor Judea apraja-nagyja Jeruzsálembe özönlött a szent templomi áldozásra. Saulus, a még csaknem gyermekifju tarsusi herceg, beköltözött atyja jeruzsálemi villájába, ahol most a cselédséget kivéve egyedül lakhatott. Az ifjú hercegnek nagyon előnyös hire volt az Írástudók és a papi előkelőségek között, de még több híve akadt a lángoló szivú zeloták között, akik későbbi vezért sejtettek benne arra az időre, amikor Tiberius, a püffedt pedaraszta örökre behunyja szemeit és Izrael egyetlen csapással lerázhatja magáról a gyűlölt római igát. Még a farizeusok is kedvelték, mert megvetve a kor gazdag piperkőceinek rómaiaskodó divatját, mindig fehér köntöst öltött, ahogy az Izráel fiaihoz, a «fény gyermekeihez» illik. Érthető tehát, hogy örömmel üdvözölték meghívását a legelőkelőbb és legtudósabb rabbanok is arra a megtisztelő lakomára, amit Jeruzsálembe való költözése alkalmából rendezett. És most ott ültek a széles asztal körül a lángoló sziVü zeloták, maguk közé zárya egynéhány farizeust, akik két lenyelt falat között halkan imát rebegtek és tekintetüket elfordították az asszonyszemélyekről, akik az asztal körül szorgoskodva agyag amforákból töltögették a bort. És az asztalfőn ült Rabban Gamaliel, a türelem prófétája, Hilel unokája, hófehér papi köntösben és a szemében a fákkal övezett tavak mélységes nyugalma. És Saulus rajongó tekintettel nézett serlege fölött a rabbanra, akit mesteréül választott és lelkesedéstől és bortól áthevült lelke mélyén ezt gondolta: — A rabbi szótlanságában benne van a Tora bölcsességéből mindaz, amit a lelkek a szemmel megfogható betűkön kívül ki tudnak olvasni. Egy jottányi se vész el a Törvényből, amig rabbi Gamaliel tekintete őrködik felette. Mikor pedig leemelte rajongással telt tekintetét a rabban békés arcáról, testvéri boldogsággal szemlélte a nyugtalan zelota ifjakat, az örök csóvahordozókat, örök összeesküvőket, akik a Templom halmáról minden napra várták a harcra szólító riadót, hogy kitombolják forró bosszúvágyukat és harcikedvüket. És akik kénytelen békességgel ülnek itt a nagy rabban iránti tiszteletből, megbékélve a farizeusok szomszédságával, akiket pedig az eleven élet oly felsőbbséges fölényével vetnek meg, mint a virágzó fák a száraz kórót. Még Menuchim ben Chananja, a tövises mesék költője is kénytelen meghunyászkodásban görnyed tányérja fölé, csak szája sarkában meghúzódó gunyoros mosoly árulja el, hogy a megtréfáló képek csípős csa
