Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Darkó István: Szlovenszkói vásár
Darkó István: Szlovenszkói vásár volna bennem. — No de csak egyen, — kínálta a gácsi ember a maga ételéből. — Mintha kő volna bennem, nehéz büdös faggyúval megkent izetlen kő. Nincs étvágyam... — Mégiscsak vegyen ebből a perkeltből. Jó perkelt ez! — Köszönöm, éppen hogy nem kérek. A gácsi ember megcsavargatta a fejét: — Mi baj van magával, kólika? Rábámult Jóskára, mint aki nem hiszi, hogy olyan is legyen ezen a jóétvágyu világon: étvágytalanság. Később csak magát is váltig hallgatta Jóska, hogy menynyit beszél ma : — Van nekem otthon egy sajkám, tudja, a harctérről hoztam magammal. Ott úgy megszoktam, hogy másból neaggyisten, nem tudtam volna ennya... — Én megeszek jóételt meisszeni porcellánból is, — nevetett a gácsi ember. — Ebből a csúf csajkából úgy megettem én akármit, mint az ordasfarkas. Az asszonynak mondtam is, hogy szerencséd neked ez a csajka. így azt tehetsz velem, a gyomrommal, amit jónak látsz... Nem valójába mondtam, mert az asszony tud főzni. Jobban is tud, mint ahogy nálunknál. De addig, amig mindegy volt nekem, addig mindegy volt. Csak elém kellett tenni, már bevagdostam... A gácsi ember teli szájjal tömte magát, úgy kérdezte: — Sok baj van magánál is, mi? Gyomorbaj is ráadásnak? — Olyasfélének tartom magam is. — De nézze, kinél nincs mostan baj, a frazba bele ?! Higyje nehigyje, én is csak attól remélek, hogy nagysokára, mostanra sikerült kiszereznem licencet italra. Talán attól megindulok... Van kis boltom még régentől, de ki zabái mostanában mondja, kinek van pénze zabalni lisztre, cukorra, zsírra minálunk a lazok alatt, mithisz?! Senkinek. Italra, pájinkára inkább odadagyák az a pár fillért. Most megszereztem licencet, beteszek a boltba asztalt, lócát, asztalra állítok poharakat, sót, paprikát, bodakot. Martogassatok, szapáljátok... Jóskában rügyezni kezdett az itallal locsolt jókedv. A melle egyik csücskében még szorongva türelmetlenkedett előbbi elhatározása. Hogy idejében kimegy az állomásra, felül a garami vonatra, hazatávozik. A mosolygás és az ital összeszövetkezve feszültek neki az elhatározásának. Nyomták, szorongatták, szinte már kiszorították belőle, ki a teljes külső világra. Már nem volt kedve menni. Annyit tudott ellene beszélni, a hazamenés ellen, hogy maga is elcsodálkozott rajta. Sebesen mondogatta a gácsi embernek:
