Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Kovács Endre: Keresztapám
kovács Endre: Keresztapám — Ez igy nem mehet tovább. Megyek és hívom az ,orvost, Vári rábólintott a szavaimra. Végre. Megadta magát. Úgy rohantam végig az uccákon, ahogy csak bírták a lábaim. IV. Az orvos azután alaposan összeteremtett bennünket. Gúnyosan mondta, hogy még nem kellett volna érte mennünk, megvárhatták volna, mig utolsói lélekzik a beteg. Alaposan megvizsgálta Várit, aztán kijelentette, hogy bizony ez súlyos baj s hosszú kezelésre szorúl. Néhány hónapig nem igen fogja elhagyni az ágyat Vári. Aztán orvosságot irt és magunkra hagyott bennünket. Hcsszú, dermedt csönd ülte meg a szobát, amikor hármasban maradtunk. Az orvos beszéde egyforma levertséget okozott mindnyájunknak. Vári félignyitott szemmel bámúlt a szoba levegőjébe anélkül, hogy egyetlen hangot tudott volna szólni. Megint az asszony volt az, aki megtörte a csöndet, de vhasztalan beszélt Várinak, az nem felelt semmit. Az orvosságöt még csak valahogy bevette, nehéz unszolással, de további beszélgetésre nem volt hajlandó. Feküdt naphosszat mozdulatlan tagokkal s nem szólt senkihez. Vájjon milyen gondolatok foglalkoztathatták ? Egy ideig hasztalanul igyekeztem ezt kivenni belőle, aztán beláttam, hogy kár a fáradtságért. Utazásra készülődtem. Még néhány napom volt hátra a szabadságomból, azt már otthon akartam eltölteni. Meg már elég ivs volt a kisvárosból. Az alatt a néhány hét alatt sok adat birtokába jutottam, sok pletykát megtudtam s megnyílt előttem néhány ember élete. Most búcsúzni kívántam azoktól a görbe, töredezett utaktól, a dunapart árnyas fasorától, mely régi francia kastély parkjára emlékeztetett a maga százados tölgyeivel, az Erzsébet-kert cigányaitól, akiknek zenéje még késő este is elhallatszott a lakásomig s a Hidegh-patika két leányától, akik mind a heten férjre vártak. Óh, tudtam, ilyen lesz ez a kép akkor is, ha majd évek múltán újra visszatérek ide s a régi uccák és terek újból magukba zárnak. A templomtér öreg árkádjai alatt, a szőlővel befutott kis kert közelében a komor árnyékú kőszentek alatt majd megint ábrándozhatok a szépséges kisvárosi kisasszonyokról, akik elbűvölő látványt nyújtottak a vasárnapi korzón s úgy megfogták a szivemet. De addig sok évnek kell eltelnie, harcos és munkás éveknek, mig én újra visszajöhetek néhány hétre álmodozni, henyélni... talán addigra Vári sem lesz s én egy idegenként bandukolhatok itt a szülővárosomban... Az utolsó este még szebb volt, mint a többi. A csillagok milliárdjai ragyogták be az égboltozatot, a város úgy szuny-
