Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-04-01 / 4. szám - Jarnó József: Martinovits apát és kortársai

Jamó József: Martinovits apát és kortársai

gött, — s ezzel Martinovits gyávaságát akarja bizonyítani. Annak a megemlítéséről azonban már megfeledkezett Fraknói, hogy a börtönökben, Ferenc császár dicsőséges uralkodásakor, ismét bevezették a kriminalisztikának azt a pompás módszerét, melyet kínvallatásnak neveznek. Martinovits „férfiatlan“ vallomásait nagyon is érthetővé teszi például a kegyes Mária Terézia császárnő törvénykönyve, melynek utolsó fejezete ábrákkal és naturalisztikus illusztrációkkal tanítja ki az állami „Ítélet végrehajtó mestereket“, hogy hogyan kell célszerűen használni a kínvallatás egyes eszközeit, a hüvelykszoritót, a spanyolcsizmát, a hónaljak pörkölésére való fáklyákat és a testnyujtó darut...

Martinovits képét elfogulatlanul akarjuk rekonstruálni, nem elégedhetünk meg azzal, hogy azokat a bírósági aktákat vizsgáljuk, melyeknek pártatlanságához legalább is némi kétség fér. Majdnem fölösleges rámutatni arra, hogy a magyar jakobinusok peréből a királyi jogügyek igazgatója, Németh János, aki a perben az ügyészi tisztet töltötte be, hatalmas vagyont harácsolt és nemcsak kínozta, de zsarolta is a vádlottakat, s arra, hogy a pert a bíróság az akkori törvények semmibevevésével folytatta le, hiszen kétségtelen, hogy hasonló perekben páratlan bíróságról beszélni naivitás lenne. Meg kell tehát keresnünk, mit fogadhatunk el pártatlan dokumentumnak Martinovitsra vonatkozóan. Magánlevelezése alig maradt fenn, talán nem is volt, — hiszen Martinovits nem élt magánéletet. Igazi képet csak két dolog adhat róla: amit tett és amit irt.

írásaiból kétségtelenül a forradalmár gondolkozó alakja emelkedik ki, — a tettei pedig feltétlenül azt bizonyítják, hogy küzdött is a forradalomért. Az ut, melyen járt, nem volt egyenes, aminthogy a politikában nincsenek is egyenes utak, azonban azt a vádat, hogy Kétkulacsos politikát űzött, semmi sem döntheti meg határozottabban, mint halálraitélésének és lefejeztetésének ténye.A

történelem, amikor eszményi alakokat akar elénk állítani, mindig hamisít. Az „idealista történetírás“ lényege, hogy „nagy embereket“és „aljas embereket“ akar mutatni.Ez csak azzal a módszerrel válik lehetségessé, ha a képbe nem illő vonásokat elretusálja. Ezzel a módszerrel lettek kegyes hősökké azok az uralkodók, akiknek uralkodását véres rémuralom jellemezte és alattomos gazemberekké mindazok, akik lázadni mertek a törvényes rend ellen. A materialista történelemszemléletnek, amelynek tudnia kell, hogy nem egyes emberek akarata, de gazdasági szükségszerűségek adnak irányt az eseményeknek, nem lehet feladata, hogy a másik véglet hazugságaival igyekezzen kiparirozni az „idealista“ történetírás módszereivel megfestett képet. Szükséges megmutatni, hogy Martinovits nem volt kalandor, de nem lenne értelme annak, ha idealizálni akarnók az