Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Kovács Endre: Keresztapám
Kovács Endre: Keresztapám — Nem kell ide doktor... Tudom én, mi a bajom. Nincs erre segítség... Megalszik a vérem, nem jó a vérkeringés... A szivem se ver rendben... Doktor nélkül is tudom én ezt... Nem tudnak rajtam segíteni...Nem engedte meg, hogy orvost hozzak magammal. De a negyedik nap, mikor a betegsége még semmi hajlandóságot sem mutatott az elmúlásra, magához intett és gyenge hangon panaszkodott.— Most láthatod, mi az emberi gyűlölet. Beteg vagyok, tudják rólam, de azért egyik se gyűli át «közülük» megnézni, hogy eb vagy kutya, hát él még az öreg vagy meghalt már... Ez a hála, hogy fölneveltem őket. Kígyókat melengettem a mellemen, most látom csak... Soha ne tégy jót senkivel, mert ez a fizetség... Még talán örülnek, ha bajom van, a nyomorultak... Azt kívánnák, hogy kinyujtózzam már. Pedig, mit lettem értük... Atyjuk voltam, édes, nevelő atyjuk, úgy szerettem őket, mintha a saját gyermekeim lettek volna... Nem panaszkodhatott egyik se... Tudod, milyen becsülete volt nálam a gyerekeknek... Arany élet, gondtalanság.... A piszokból szedtem ki őket... Most meghálálják, felém se néznek... Nagyon megszántam őt tehetetlen kétségbeesésében; elhatároztam, hogy délután elhívom a fiát, a Sándort. Legalább egy fél órára jöjjön át és érdeklődjék hogyléte felől. Tudom, hogy egyedül a makacsság tartja távol azt a fiút, nem a harag vagy gyűlölködés. Néhány szép szóval megkérlelem, megbékítem, lehetetlen, hogy annak ellentálljon. Éppen vásári nap volt. Az áldott napfény aranysárgán ragyogta be a délutánt s az emberek szaporán járták az újvárosi utat: ki a vásárba, ki meg éppen vissza onnan. Apró, falusi uccák sorakoztak itt már egymás mellé, tisztára söpört udvarok, zörgő szekerek, lépegető tehéncsordák... Kora délután indultam a város külső része felé. Vári Sándor — jókedvű, hatalmas szál legény — rám sem ismert, amint betettem magam mögött az udvar ajtaját. Úgy kellett ujfent bemutatkoznom. Mikor meghallotta a nevem, felragyogott a szeme. Pöttömnyi gyerekkoromból ismert ő engem. Mindjárt beinvitált.— Sietek ám — mondottam — csak megmondani jöttem, hogy Vári beteg... Fekszik négy napja, igen rosszul van. Jól tenné, ha elgyünne meglátogatni őt... Nagyon neheztel érte, hogy feléje se néznek... Leültem a hús, falusias illatú konyhában. Ide nem hatolt be a nyár melege. Búbos, fehér kemence állott a sarokban, kosár barack a földön, a szakajtóban meg frissen sült kenyér. Egyszerre olyan jói , ^megnyugtató érzés fogott el. De a konyha rendezőjét, urát nem láttam sehol; kint volt az asszony a vá
