Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-11-01 / 9. szám - Darkó István: Égő csipkebokor

Barkó István : Égő csipkebokor

Gózon Józsi elfakult hangon ordított vissza:

— Policia.

Hosszú másodpercekig csendben várakoztak.

Gyuri elkapta a fejét az ajtótól, hátralépett, jobblábát felemelte és nagy erővel, egész testtel nekiugrott az ajtónak. A gyenge deszka megreccsent, durranó hangot adott, az ajtó beszakadt.A

szobában égett a villany, az ordináre vörös szőnyegen hajlottlábu asztal, két rongyos ülésű párnázott szék állott és szemben, középen, lábbal kifelé az asztalnak, egy faágy. Két ember ült ijedt arccal az ágyban. Két barnaarcu, nagyszemű ember. Egy fiatal nő s egy férfi. A nő ijedt sikoltó hanggal kapta a szeme elé a kezét. A férfi akadozva kiáltott valamit s az éjjeliszekrény felé kapkodott. Hátrányul! balkezével kihúzta a fiókját, revolvert vett elő belőle. Előrenyujtóttá és megint kiáltott valamit. Heraus, kiáltotta, aztán ezt is: kifelé!

Gyuri összetört vállal, ugrásranyilt nyakkal állott az asztal előtt. Felemelte a kezét. Ha száz revolver dörren, ha ezer jaj szó sikolt, ha meghasad aztán a föld és égő poklába belehull a gonosz világ, ha elpattan a szája felé tolakodó szivében egy ér és hirtelen elsötétedett, vörös vére literszám ömlik ki a száján, előbb akkor is odalép most az ágyhoz, a férfit leüti, a lány hajába acéllá merevedett ujjakkal belemarkol, kirántja annál fogva a földre, csizmája sarkával összetapossa a barna húsát, szétaprózza a fehér csontjait.

Jobbra tekintett véletlenül, a mosdó feletti fakeretes tükörbe s a (saját arcát pillantotta meg benne. Valahogy magyarázóan, mentegetően, gúnyosan próbált mosolyogni, evvel a tartalommal: látod, mi történt véled? A mosoly eltorzult az arcán, lelankadt a karja, hiábavaló motozásnak látta a szobábán tett lépéseit, úgy állt ott, ahogy a nyitott sir szájánál, amikor édesanyja, apja koporsója feketéll ett az üvegben s ő lehajolt, rögöt vett fel és bedobta a sírba.—

Tegye el a pisztolyt, — mondta most a férfinak, — adjon aztán pénzt annak a dögnek.

Megint nem volt semmi súlya a lábának, ahogy kiment a szobából, végigsuhant a folyósón, a levegőben lépkedett habkönnyű testtel. Karja, feje, törzse olyan volt, mint a pehely. Csak a gyomra fölött, a torka alatt érzett egy akkora ólomdarabot, mint a két ökle. Mintha egyszerre nyelte volna le ezt az ólomdarabot, fájt utána a torka, a gyomra majd kiszakadt, hörögve erőlködött, hogy kikényszeritse magából, kiköpje a szörnyű ólmot. Csakhogy az egyre keményebben feszült benne. Amiként a halántéka lüktetett, egy kalapács is mindig megmozdult a mellében és ráütött az ólomdarabra. A sok ütéstől harangalakuvá formálódott az ólom. Távoli, bátortalan, de el