Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-11-01 / 9. szám - Krónika - z. l.: Kisebbségi kulturpolitika
Krónika szavaival az első bizonytalan években, nem várt sikereket ért el. Gondoljunk csak arra a nagy egyetemes magyar megmozdulásra, mikor a magyar pártok először bontották ki zászlóikat Csehszlovákiában !A nagy siker titka első sorban mégis csak a bizonytalan világhelyzet volt, melyben még hinni lehetett, hogy a nagy álmok gyorsan valóra válhatnak. Meg aztán az itt rekedi magyar középosztály lényegében volt, hogy minden felülről jövő kezdeményezést fenntartás nélkül fogadjon. Hiszen ezernyolcszázhatvannyolc óta erre nevelték. Amint azonban az évek kegyetlen folyásában az uj viszonyok lassan megszilárdultak, uj tényezők kezdték bomlasztani a magyarságot. Az egyik világpolitikai természetű volt, és egyenlőre a magyar csodák ideiglenes elhalását jelentette. A másik sokkal mélyebb, sokkal jelentősebb és tartósabb: a magyar középosztály egy részének szeméről kezdett lehullani a hályog. A főok nem is az volt, hogy olyan államba került, melyben minden cimet és születési előjogot egy vonással, — legalább papiron — eltörültek. De az államhatalmat nem tartották többé a régi magyar uralkodó osztályok a kezükben. Megindult a magyarság psychológiájának eltolódása. Nem találta természetesnek a cimkórság és földig való hajlongás világát. A magyar történelemben elsikkadt most annál spontánabbüTbéálló lelki szocializálódás volt ez. Az a réteg azonban, mely a magyar kisebbség irányítását átvette, nem törődött ezzel, átmeneti jelenségnek tartotta. Nem látta, hogy mig Pintér Jenő előnyösebben emlékezik meg Tormay Cecilről, mint Szabó Dezsőről, addig nálunk még a legrégibb gondolkozásu tanárok is érettségi tételnek adják Adyt, Móriczot és Szabó Dezsőt és hogy nálunk a felnövekvő nemzedék még csak nem is ismeri Tormay Cecilt. Ha nem is jelenteti ez még nagyobb generációs eltolódást, valamit mégis jelenteit: a kisebbségi magyar intelligencia, mely itt a magyar kuliura hordozója volt, kiesett régi körülbástyázott életéből. Hogy ezzel a vezetők nem törődtek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan irodalmai akartak csinálni, mint a tizes évek Ady-ellenes hazafias irodalma. Propagandájukkal, amiben tagadhatatlanul volt azért egy kis Kazinczy korabeli magyarmentés, — elérték azt pl., hogy Magyarországon még 1927-ben is Jankovich Marcelll tartották a legjobb szlovenszkói magyar prózairónak! Vagy az 1930-ban rendezett budapesti ünnepségen Mécs Lászlón kívül egyetlen olyan magyar irodalmár sem vett részt Csehszlovákiából, akit ma számottevő kisebbségi iróembernek tartanánk. Mivel itt kultúrpolitikáról van szó, nem akarunk rámutatni arra, hogy még sérelempolitikájában is mennyire figyelmen kívül hagyta ez az irányzat a magyar parasztság érdekeit és mennyi volt benne a század eleji ellenzékieskedés frázisaiból.
