Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-11-01 / 9. szám - Szombathy Viktor: Csütörtökön délután

6Ö9

Szombathy Viktor-. Csütörtökön délután

a piazza szökőkutja mellett két borbély veszekedett, vagy talán csak eszmét cseréltek a maguk módja szerint.

Portoguero... Csipkerózsa város. És az a remek olasz lány. Szinte fél az ember hozzányúlni gondolattal is.

Megmosakodott, tett-vett, jó volna egy kis fagylalt, vájjon hol jár most Péter? Ki lesz a Lidón? Mondják, hogy a velszi herceg is ott csavarog, szép nők körülötte, hátha jut belőlük^ szegény ember vizzel főz... Portoguero. Gyerünk le.

Hirtelen szakadt rá az egyedüllét. Éddig sürgött-forgott, élvezte a különös kis várost, apró gondalatokkal foglalta el magát, amelyek készségesen botorkáltak agyában, de elkövetkezett a perc, amikor kételkedni kezdett a vállalkozás értelmes jvoltában. A remény kis angyalait elüldözték a kétkedés ördögfiókái.

Megállóit a vendéglő köves udvarán. Két olajfa busult középen, baromfiak káricáltak, száradó fehérneműket lobogtatott a nesztelenül meginduló alkonyi szellő. A szellő tengerillatot hozott.Az

udvarra most lépett be négy férfi. Péter nem tudta ■pontosan megállapitani a társadalmi hovátartozandóságot. Otthon pontosan tudja az ember: a belépő vendég asztalosmester-e, községi irnok-e, vagy szolgabiró... Ezek itt rendes férfiak voltak, nagyhanguak és feketék, de semmi közelebbit sejteni kilétükről Péter nem tudott.

Leültek és bort kértek. A fekete lány megjelent és szalmafonatos üvegben chiantit tett eléjük az asztalra. Péter felállt, meghajolt s úgy köszöntötte őt. A négy férfi tűnődve nézett Péterre. Péter ,minden bevezetés nélkül a mellére ütött:

— Ungherese...

Azok udvariasan bólongattak. Ah, evviva! Kérdeztek is valamit szapora szavukkal, de Péter csak három latin szót nyögött. Mint váratlanul felbukkant régi ismerősöket üdvözölte magában ezeket a latin szavakat, de sokra menni velük nem tudott. Ámde, mikor az egyik férfi barátságosan intett neki, készségesen felállott s az asztalukhoz ült. Kezet fogtak.

Nos, ez nagyon nehéz alkonyi óra volt. Négy idegen ember között egymagában üldögélt Péter, szót váltani egymással nem tudtak. Olykor nagyot hörpentettek a sárga lőréből, szembekönyököltek az asztalon, összeráncolták a szemüket, de semmi értelmes diskurzus nem fejlődhetett ki köztük.

Egyedül vagyok, — tűnődött Péter. Még a kuglijátékuk is más, azt sem ismerem.

Mert azok már az elkerített golyópályán álldogáltak s a simára döngölt földön nagy fagolyókat kocogtattak egymáshoz. Puhán, finoman gurult a golyó, halk fahangot adott s Péter is kezébe vett egy ilyen golyót, de nem jutott vele sokra. Ű, kugli