Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-11-01 / 9. szám - Zerdahelyi József: Egyenességben
(10) Egyenességben — Toronyay Gábor sodródása — Az őszi alkonyai szürkélletl fölöttük. Köd ereszkedett az erdőre. Vékony hó borította a harasztot. Hajnali hó. Áruló hó. Világított a fehérségével. A fölfelé vert hóvilág a vén fák derekán ütközött össze a szürkület gomolygásával.— Medve nyoma van kifelé a völgyön. Friss — lihegett Dankó Pesta a szaladástól.— Merre fekhet ?— Ki tudná?— Megállj. Még látunk annyit, hogy elébe nyomozzunk. Világit a hó. Vágjunk egy kört. Te jobbra, én balra. A Nagykő tövében találkozunk.— Jobb volna valami más vad. Felkopik a kutyák álla. Hús kellene.— Jó lesz a medve mája is. Dankó többet nem szólt. Szétszakadtak. Toronyay ért előbb oda. Tuskól keresett. Ráült. A szájába dugta az ujját, aztán kitartotta a levegőbe. A szelet próbálta. Pipára gyújtott.A háta mögött öreg fenyves helyezkedett taréj módjára az éíes gerincen. A lábához sürü fiatal cseres feküdt. A völgyet betemette a leszállóit köd. Szemközt nagy fehérség emelkedett a ködből. Tisztás. Csipkézve szegte kerekre az estébe hallgató csereserdő. Keletről a hold fénye szürüdött a tetejére. Gábor fázott. Összehúzta a ruháját a mellén. Egyszer a szivébe meleg gyűlt. Beletüzesedett a testébe. Kiült a homlokára, a szeméből nézett. A lány volt, a fehér havas tisztás vásznán. A vörösre szenvedett szeme, a melegen nyíló ajka, ahogy neki nyújtja. És nagy szomorúságra hajlott a feje. Távoli nesz lopakodott a fülébe. A hold már kibújt a hegy mögül és ráfordította az arcát a hókristályokra. A tisztás legközepén valami feketeség idétlenkedett. A medve. Cammogott. A földön hordta a fejét, lógott az orra. Csak egy félpofára formált részeges fekete golyó volt az egész. Űdöngött a völgynek. Egyszer megállóit, kígyóra nyúlt a teste, aztán hirtelen vágtatással a hegynek fordult és belezördült a sűrűbe. Az éjszaka csöndjébe verődött csörtetés messze hallatszott. Mikor elfogyott a hangja, pábor meghallotta a cimbora könnyű lépését. Felállott, egy
