Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-11-01 / 9. szám - Bálint Aladár: Szódáspohár

Bálint Aladár : Szódáspohár

kiszakította kezemből a kalapomat. És már indult is a kalapommal a kassza felé. Én utána mehettem, mert most csak arra emlékszem, hogy ott álltam a kassza előtt és hadonászva kiáltottam:

«Adja ide a kalapomat! Adja ide a kalapomat!»

Igen, fogjátok mondani, ez a hadonászás nem vallott okos emberre, mert egyszerűen meg kellett volna kérdeznem, mit fizetek az eltörött szódáspohárért. De én ilyenkor sohasem kérdezem, mit fizetek a szódáspohárért és ha ez a dolog tér vissza álmomban, akkor gyakran azt álmodom utána, hogyan történt az, amikor megismerkedtem első szerelmemmel, pedig az akkori eljárásom sem vallott okos emberre, mert két óráig jártam a leány után Budapest utcáin, amig rájöttem, hogy egy kollegám húga.

«Adja ide a kalapomat!» kiáltottam most már magamon kívül, de a kávés nevetett és szót se szólt. Ma is megismerném, vörös ragyás képe volt. Ezt leszögezem: ő se cselekedett helyesen, mert neki igazán könnyű dolga lett volna: a pohár ára ennyi meg ennyi.És

ekkor hirtelen borzasztó fájdalmat éreztem. Valaki irtózatos erővel oldalba ütött. Megtántorodtam, de nem estem el, sőt a másik lábamra helyezkedve, hátra is fordultam.

A kávéház egész közönsége körülöttem volt és szívből nevetett. Arra is emlékszem, hogy egy férfi átkarolva tartotta a párját és jobbja a nő mellét szorította.

Ez a férfi nem lehetett. Valósággal hálát éreztem szerelmes mozdulatáért. De másnak se láttam visszahúzódó kezét. Kit üssek vissza? Kisgyerekek nyakát szokták ügyes felnőttek ilyen módon megcsiklandozni, hogy aztán közömbös beszélgetésben mossák kezüket. De a táncosok kacagtak, hátulról valaki integetett a kávésnak, ez nem lehetett, mert hátul van, villant át az agyamon és ismét a kávés felé fordultam. Most baloldalról ütött belém valaki és én a világ végét éreztem.

Csakhogy nem érdemes az életre az, aki a végső veszély esetében nem tér észre és nem találja meg a legegyszerűbb, kivezető utat. Hiszen én diplomás ember voltam és csinos orosz barátnőm is volt, Frania. «Mit fizetek a pohárért ? — kiáltottam és a pénztárcámat lelkendezve emeltem fel, mint a fogságba jutott katona a kezét .

De a hangomban valami hallatlan kihívó lehetett, talán az, amit — hogy a hasonlatoknál maradjak — a francia tábornok mondott, amikor szuronyszegezve ordítottak rá, hogy adja meg magát: merde ! — vagy talán a gyűlöletem, vagy a rendőr gondolata, akit hihatnék, vagy az, hogy Németországba' érve, a vonaton egy utas két órán át szidta előttem a fajtámat, vagy az, hogy Bitterfeldéknek nem fizettem a szállásért, valami