Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-03-01 / 1. szám - Darkó István: Égő csipkebokor
Darkó István: Égő csipkebokor őstermelő úr... izé, egyszóval mint falusi úr, aki egész nap a friss levegőn tartózkodik... — Mint paraszt, — mosolygott Gyuri. — Szóval hogyan betegedhetett meg maga pont a tüdejére?... Mert nálam, nem is kell fejtegetnem, ez nem probléma. Az iskola nálunk nem modern épület. Szűk, hatvanan vagyunk egy akkora teremben, mint ennek a vendéglőnek a fele s a kölykek ott rugdossák nyolctól egyig a port. De a természet fia... Gyuri felvilágosította: — Egyszerű kérem. Sose volt nekem semmi bajom, huszonnyolc éves koromig. Két évet a fronton töltöttem, hóban is, sárban is feküdtem, mégcsak nem is tüsszentettem. Van két új csikóm, a nyáron befogtam őket a gépeléshez. Elszöktek, utánuk szaladtam és futtám vagy öt kilométert. A viz szakadt rólam, amikor megfogtam őket a szomszéd határban. Lépésben hoztam haza a bitangokat, a bakon ültem, ingujjra vetkőztem, szél fútt, vizet ittam, meggyúlladt a tüdejem. — Na ja, — mondta a titkár, — az ember a véletleneknek is ki van szolgáltatva. Négyfelé gondolkoztak szótlanul. Vájjon hogy fog viselkedni a hallban, a nők között, ezt gondolta Gózon, talán jobb lett volna mégis valamelyik kisebb szanatóriumban elhelyezni ? Hanem mikor erre rá kellett volna beszélni, mert az otthoni tartással irta a levélben : a legjobb helyre akarok menni, a pénz nem számol, gyorsan és teljesen akarok meggyógyúlni. — Zsíros paraszt, — gondolta magában a Turcer tanár úr, — úgy ül itt, mint egy basa. A Palota-szállóba megy, nem rossz. Nekem megfelel a betegsegélyzői pavillon is. Nincs rondább, mint a gazdag paraszt. Különösen, ha olyan modora van, mint egy szlovenszkói grófnak, akitől elvették a földjeit... Velem is úgy beszél, mintha le kéne ereszkednie hozzám. Na megállj, csizmás ! Turcer Ferdinánd tanár úr vasúti őrnek volt a fia. Üres hassal, káprázó szemekkel, megvásott, álmaiban is megcsikorduló fogakkal tanult fiatal korában. A parasztokat akkor gyűlölte meg, pontosan nem is megmagyarázható okokból. Fiatal tanár korában egyszer karácsonykor sírva fakadt, mert a faluban valaki ezt mondta, pedig tisztelettel mondta, a háta mögött: a bakter fia. A titkár majdnem szeretettel nézegette a sápadt, magas, de még úgy is izmosnak, gyürkőzőnek látszó legényt. A titkár aktív katonatiszt volt, tüzérfőhadnagy, a háború után a francia katonai missziók mellett tolmácsoskodott, mert nyelveket tudott, az apja ezredes volt, az anyja német birodalmi grófnő. Ismeretségeket, összeköttetéseket szerzett, végül házi diplomatának, titkárnak ment a gyönyörű új Palota-szállóba. Olyan modora volt, mint egy májas francia követségi atassénak. Néha összerezzent. Ilyenkor lakájnak, főkomornyiknak, udvari szertartásmestemek látta magát, aki meggazdagodott polgári házban kénytelen szolgálni, miután a fejedelmi udvart, ahol gyökerekkel élt azelőtt, az idők szele feloszlatta. Az ilyen egyenes derékkal, feszesen ülő legényeket, mint ez
