Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-10-01 / 8. szám - Zerdahelyi József: Líra a szakadék szélén
Zerdahelyi József: Líra a szakadék szélén Ilona. — Eljött — nevetett a lány. — Igen. Meleg volt a tarlókon. Unom is az egészet nagyon — erőltette a semmi beszédet. — Cakugyan unja? — de a rabnő ijedt szemével nézett rá. Toronyaynak mégis olyan volt, mintha nagy magasságból tekintene. Onnan hivja. Vulkánok vörös réme sodorta. Rátapadt a szájára. Hosszú, hangtalan csókban itta részegre a lelkét. Újra, meg újra. A lány ajkai sötéten nyíltak meg. Lányos gondolataiba piros folyó indult. Végig folyt rajta. Rohanvást. Elborította. Széles medret mosott a testében. Lázasra festette a szemét. De hirtelen megremegett és kitépte magát a férfi karjai szorításából. Futott, hangtalan suhogással, pedig senki nem üldözte. Gábor az ablak sarkában állott. Mozdulatlanul. Csöndben. Csak a szive verése feszegette a halántékát. A lány most odaült eléje. Kicsire játszotta magát. Beszélt. Semmiségeket. Egymásután, gyorsan. Nevetett. Lányos derűre nyílt az ajka. Gábor szembenézett vele. A nehéz ólmos szédület olvadt le róla. Ott csacsogott előtte a szerelmes kis iskoláslány és teleültette a lelkét a mező virágaival. Sűrűn. Nőttek benne. Szárba lendültek. Sok szinü fejük bimbózott, kinyílt. És szelíd derűre fordult a szeme. Elmenőben a lány odanyujtotta a meleg kezét. — Isten vele, a viszontlátásra. Hogy Gábor az ismert régi házak előtt elkopogott a kisvárosi járdán, megnyíltak előtte a lezárt ablakok és mindegyikből emberbimbók integettek feléje. Csilingelő, igazi nevetéssel. Kőrössy Mihályné hátraszegte a nyakát, ahogy a gyászfátyolos kalapját felvette. Megrázta a fejéi. A fátyol egyenletes hullámokban hullott a derekára. Igazított rajta a vállával. Megvonaglott bele az egész sudár alakja. Lassan nyújtózott egyenesre. A tükör előtt. Két halavány eres kezével rászorította a kalapot a szőke hajára. Az ujjai babráltak a kimaradt göndör hajakkal. Belenézte magát a tükörbe. A szeme alatt feketedett a háromhetes özvegység. Fehér bőrére halvány fényi szórt a gyász. Megnövelte benne az asszonyiság erőit. Ahogy kiért a falak közül, megcsapta az alkonyati szél. Édes sarju szagot hordott. Gereblyés lányok jöltek rá szembe. Daloltak. Nevettek. Mikor a közelébe értek, színtelen csendesen köszöjtötték rá az estét. Márta bólintott. Az őszbe induló ég színe
