Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-09-01 / 7. szám - Ivánfy Géza: Nemzetgazdaság. Kisebbségi gazdasági társadalmunk és nemzeti vagyonunk
Nemzetgazdaság hétköznapi súlyos gondjaiban kimerült gazdasági osztályrétegek, hanem az a kis számú vezető kör, mely tömegek irányítására érzi hivatottnak magát, és kezében tartja a községi, városi kerületekben a maguk szakállára dolgozgató és műkedvelő kis magyar egylet-szigetek és csoportok gyeplőjét, vájjon a vezető körök megértik és megérzik-e, hogy a gazdasági javak forgalmán felépülő és abból élő magyar nemzeti kisebbségi közgazdaság területén van most az igazi tennivaló ? I Igen jól tudjuk, hogy egy állam keretén belül csak magára számitó, csak magában forgolódó és érzelmi vámsorompókkal magát elkülönitő nemzeti kisebbségi közgazdaságot felépítem lelketlenség lenne. Nem is erről van szó. Hiszen a közgazdasági élet több szabadságot kíván, s közvetlenebb kapcsolatot, az anyagi-javak cseréjében kifejeződő valóság-együttmüködést azokkal, akikkel az államegységben a sors összeköt. Tudunk példákat, hogy különösen a sanda liberalizmus jelszavával operáló nagytőke, amelyet bátran nevezhetett egy neves közgazdánk hazátlan tőkének, a minél nagyobb haszon elméletét nem egykönnyen rendelte alá a nemzeti érdeknek, viszont láttuk hatalmas tőkeerős országokban, hogy a hiteléletet és a gazdasági élet egész területét uraló pénzintézetek és nagyipari vállalatok, de a nemzettest egyedei is be tudták állítani tevékenységüket a kollektiv nemzeti érdekek irányába. Nem ábrándokat kergetünk és nem engedjük ki a ceruzát a kezünkből, nem álltatjuk magunkat máról holnapra bombasikerekkel e téren mi nemzeti kisebbség sem. Ezekben a sorokban csak igen vázlatosan akartunk rámutatni arra, hogy az eddig túlságosan favorizált és most már jórészt rendszert követő kulturális munkáink mellett egy ennél sokkal hatalmasabb és existenciánk szempontjából amannál sokkal fontosabb szükségmunka elkezdése vár ránk gazdasági javaink megőrzése és főleg kisebbségi nemzeti gazdálkodásunk összhangbahozása terén. Széchenyinket sohasem ragadták el utópiák. Megéri, hogy emlékezetünkbe idézzük, amit a Világban mondott. Sohasem volt ez aktuálisabb s találóbb, mint ma, miránk nézve: «Ne kívánjunk az emberektől érdekeikkel ellentétes dolgot, mert meg kell értenünk, hogy sok ember valóban nagy erő, de csak ha közösen dolgozik egy célra. Közös célra való egyesülés pedig a sokaság sokféle elemei közt csak úgy lehetséges, s ha létrejön is csak akkor tartós, ha minden résztvevő fáradozása az önmaga jólétét emeli bizonyos, vagy előre látható haszonnal. Az emberiség tetteinek ezen legmélyebb indítóján csak az az ember szomorkodhatik el, aki ábrándok világában él s a színpadi erényeket becsüli mindenek felett». Számolva az ökonomikus adottságokkal, a mezőgazdasági
