Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-09-01 / 7. szám - Darkó István: Égő csipkebokor
Darkó István: Égő csipkebokor mert különbén nem beszélsz ilyen sokat. — Mikor különben ? — Amikor hallgatsz.— Áá, te csak ugratsz engem. Inkább igyál egy keveset. — Sokat szívesebben iszom most, mint keveset. — Máma minden az én számlámra megy, — mondta biztatóan Gyuri s ő is a pohár után nyúlt. A vendéglő ajtaján két magyar parasztember lépett be. Hunyorogva nézegettek körül, a bejáratnál álldogáltak, tanácskozva hallgattak egymás mellett. Nagysokára az egyik hajátsimitó óvatos mozdulattal levette a báránybőr kucsmáját. A másik tétovázva követte a példáját, köhintett és valamit mondott az öregebbnek. Ez a fiatalabbik hosszú meggyfa botot tartott a kezében, hatalmas sárgaréz feje volt a botnak, olyan lapos tetejű feje, mintha mozsártörő gombja lett volna. Az öregebbik akkora botot tartott a kezében, mint egy püspökbot, fényes acélból lekanyarodó cifraság volt a végén, olyan, mint a botból kinőtt nagy kérdőjel. Aki látott már gömöri juhászt, tudhatta, hogy öregjuhász ez az ember. Most addig álldogáltak az ajtóban, amig alaposan kiismerték magukat. Mereven néztek maguk elé, de apró szemeik észrevétlenül kutatták végig a termet. Az asztalok, a fal festése, a vázákba eltemetett halott papír virágok, az év négy szaka olajnyomatban, a nemzeti felszabadulás zászlós tömegjelenetei s a köztársasági elnök szemüveges képe végül mind a tudomásukban volt. Az öregebbik megmozdúlt, leültek az ajtó melletti első asztalhoz. A fiatalabb a szeme elé kapta a kezét s úgy nézett Gyurira, mintha nap bántaná a szemét. Szólt az öregebbnek s az is nekik bámult.— ínnyé, — mordúlt emez, — szememet szemnek ne hijják, ha nem Gyuri ül amott ! — Annak nézegetem én is, — erősítette a fiatalabbik. — Gyuri hé ! — kiáltotta az öreg juhász, — te ülsz-e ottan, vagy csak hasonlitni tetszik emiőnk Bódi Gyurinkho ? — Én vagyok Pista bácsi, élő személyemben. Jöjjenek hát ide !A két ember felkászálódott és feléjük indúlt. Súgva mondtak közben valamit egymásnak, olyan titokzatosan, hogy látnivaló volt valamilyen tanácstalanságuk. Az öreg a bajuszát marokkal. fogdosta, csak állt és nem nyilatkozott, pedig nála volt az ész. Pipájával dolgozott a szája, leemelte a pipát, gondolatainak szóló gondossággal nyomkodta vastagkörmü nagyujjával a lankadozó tüzét. Apró ravaszság volt ebben az öregben s ez a viselkedése zavarban tartotta a fiatalabbat. Mert az öregjuhász lénye szüntelenül így beszélt a módos külsejű fiatal gazdához: jó, jó, te csak menj, mondj, igyekezz, siess előre, én itt várlak
