Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-08-01 / 6. szám - Farkas István: A kisasszony

Farkas István: A kisasszony volt, egyetlen leánynak sem tetszett! Miért legyek éppen annak a felesége ?

— Az ember sohasem annak a felesége, akit igazán szeretett, — mondta az anyja, és a sötétségben fakadt őszinte szó nagy sikollyal hullt bele a szoba csendjébe.

Légy zümmögött a lefüggönyzött, nyitott ablaku szobában, annak a furcsa danája szántott a rejtett vagy elhallgatott gondolatok felett. Az ablak nem mutatta magát és teljes sötétséggel kripta volt a szoba.

Mária álmodott. Kéz a kézben jártak csupa virágos mezőben. Reichenbergben voltak, és intézeti szobájukat mutatta Péternek. Ö mondta először, hogy taníttatni kell Máriát. Aztán Pesten jártak, villamosok csilingeltek és bennük is csilingelt a sok-sok ki nem mondott, édes szó, de sokkal szebben, sokkal erősebb és szépségesebb muzsikával. Sok helyen jártak, de mindig egyformán kéz a kézben, mint az akácok alatt. Péter szeme tükör volt, amiben mindenkor meglátta magát és ő szerette ezt a szomorú tükröt. De kellemetlen perceik is voltak, az apja utánuk ment és vasvilla volt a kezében. Isten azonban közéjük állott és mély árkot emelt közéjük és az apja közé. Gyermeket is szült neki, édeset, szőke kis fiút, barna szemekkel. A gyerek szemében az apja szeme ragyogott és boldog asszonyanyaságának teljében már csak mindig Péterre gondolt. Kis körhinta volt a faluban és ők kézen fogva vezették ifjabb Pétert. Aggódó büszkeséggel ültették fel a kis kocsiba és boldogan összevillant a szemük, amikor a gyerek kis kezével feléjük tapsolt. Ami neki tetszett, Péternek is tetszett és amit Péter mondott, azt mind igaznak és jónak találta. Akácot ültettek az udvarra is és mindketten akácillatot használtak. Az öregek kedvenc illatát, akik azért szeretik ezt a fürtös virágot, mert jó esztendőkben kétszer is virágzik.

Fehér, keskeny kezeit összefonta a mellén és úgy örült tudattalan álmának. Az arca mosoly volt és egyetlen vonalú szent békességet mintázott. Kint susogtak a fák és boldog titkukat mesélték a csillagoknak. A csillagok öreges elnézéssel hunyorgattak és saját fiatalságukra gondoltak a bolondos világ kezdetén.

Egyszerre felriadt álmából. Valaki ott állt fölötte. Idegen kezet érzett testén, amint az ölét tapogatja, és reszkető, óvatos újakkal végigszánt rajta.

Kiáltani szeretett volna, de nem jött hang a torkába. Magafelejtett borzalommal mozdulni sem tudott, pedig szaladni, menekülni szeretett volna.

És egyszerre mintha minden borzalom összesürüsödött volna benne, rettegve ismerte fel az apja borgőzös leheletét.