Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-08-01 / 6. szám - Zerdahelyi József: Életszag

Zerdahelyi József: Életszag őrizte a földet, mig ő odajárt. Persze az asszonynak még nem állítottak őrt. Minek is az, amikor ott van minden vacsoraasztal mellett az ura és a régi rongyolódó könyve a tudásnak is vigyázta.

Gábornak a szive megdobbant, ha meglátta Mártát. Hozzámelegedett minden szavához.

Egyszer goromba kezével utána nyúlt. Az asszony megszaladt a vén fák alatt a kertben és Gábornak úgy kellett vissza könyörögni magát. A kemény ember eléje állott és akadozva mondta:

— Bocsásson

meg... szeretem — lehajlott a feje.

Mártának még gyorsan vert a szive, zavartan állott, de a Gábor szavára odanyujtotta a fehér kezét:

— Nem

haragszom... de ezt ne tegye máskor. Borzasztó.

— Maga

parancsol nekem.

Aznap este Márta soká ült a vaskos könyvre hajolva és a hangjában valami fátyol húzódott. Az ura meg is kérdezte:

— Mintha

megfázott volna, olyan a hangja.

— Talán,

egy kicsit fáj a torkom — úgy belenyilallott az ártatlan hazugság, hogy a szemét is lesütötte.

Azóta mindig várta Gábort és félt is tőle. De amikor meghallotta a férfi lépteit, megfeszítette magát és közönyösen, puhán tartotta oda a kezét.

Most is igy volt.

— Tegnap

hol járt ?

— Kiváncsi

?

— Nem.

— Disznó

után voltam.

— Hol?

— Messze.

Kőrössy Mihályné ránézett, bele a szemébe.

— Tilosban

?

— Igen.

— Mi

történt ?

— Semmi.

— Meglőtte

?

— Elment.

— Ilyen

ember maga. Elereszti a vaddisznót.

— Ilyen.

Jó lába volt neki. Győzte.

— Ne

csináljon máskor ilyeneket.

— Nem

tehetek róla.

— Hogyne

tehetne. Idegenbe járni. Lopva. Juj !

— Az

gyönyörű.

— Mégis.

— Miért

akarja. Még sohase mondta.