Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Darkó István: Égő csipkebokor

barkó István : Égő csipkebokor

éjszaka sötétsége szakadt rájuk, bajukban nem is látott és nem várt újabb veszedelem, a viharba oldott hegyi világ felrobbant összedülése. Az égben feltépték a főgátat, a vihar zsákját Belzebúb egy nyisszantással felhasitotta, a sziklákba, csúcsokba szörnyű robajjal ütődtek a vizek, szelek, dörgő hangok egymással küzdő tengerei helyén a világ fenekére süllyedt a föld s a hullámok egymást harapva morajlottak felette. A fenyősudarak gyufaszálként dőltek, seprődtek, mázsás kövek gurúltak kavicsként egymáson, mint a hegyipatakban a gyüszünyi kavicsok. Csörgött, csattogott, recsegett, szaggatottan torzúlt, törött darabokra a kövek és növények havasi társadalma. Héroszi kín feszegette a hegyek óriásait, mintha új világ lett volna váratlan születőben. Megrázó és félelmetes, földre bilincselő és fenséges volt ez a látvány.

Zengett az ég a Tátrán.

Hatalmas sas csapzott teste vesződött a bőgő elemekben. Pompázatos két szárnya nekifeszüJt az ellenséges világ összefogott ellenállásának. Acélból készült inai tartották uralkodó termetét a patakzó esőben, a cikázó villámokban.

Az élő sors nagy hajója, mesebeli griff volt ebben a pillanatban ez a pompás madár. Ráült a felkorbácsolt szenvedélyek, az elsöprő gyűlölet tornyos, tarajos tetejére és erőszakolt nyugalommal próbált úszni a szörnyű veszedelmek hátán.

Nem sokáig birta. A vihar alája kapott sa megsebzett királyi test megbillent.

Mint az egyensúlyát vesztett gyermeki játszó-sárkány, éles sikló vonalban bukott alá. Megpróbált ellentállani és gyönyörű erőfeszítéseket csapott óriási szárnyaival. Az örvénylő levegőtölcsér forgáccsá törte feszülő tolláit, reccsent a büszke két szárny, sikoltott, mint a csonthoz őrt fűrész, a pompás madár.

Tollazata felhőzetébe burkolózva verdesett, bukdácsolt, küzdött pár percig, jajgató hangjait kétségbeesett ellenállása halált verítékező rikácsolása váltotta fel. Elbukott és tehetetlenül zuhant a föld felé.

A tintává vált ködből most egy másik élő hajó, hatalmas sas úszott elő. Tépdesett szárnyai még jól megtartották, ügyesen bukott a szélrohamok alá, hegyes karmai begörbülve kapaszkodtak a megvívott életbe. A halálba sodort társ után kutathatott s most meghallotta segítségért esdő hangját. Figyelmeztető rikoltással csapódott feléje s ugrott utána. Társas mozdulattal mentette volna, de az elhullt testvér, barát, vagy talán élettárs már csak boldog, halálos ujjongással tudott felelgetni feléje s erőtlen beleegyezéssel vágódott a gyopáros sziklának.

Társa jajveszékelve kiáltozott felette. Melléje telepedett, kétségbeesetten rázta beléakadt lábaival, hurrogó torokkal bizalmasan, bátorítva szólitgatta, reménytelenül ugrándozott mellette, felsikoltott búcsúzó sírásban és elmenekült mellőle.