Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Simándy Pál: Uj "népiesség" felé?

Simándy Pál : Uj „népiesség“ felé zösségi életnek, amely a nemzeti megújulás forrása lehet s ame­lyet ethikus és kulturális erők predesztinálnak arra, hogy fölsza­badításukkal és fölemelésükkel felfrissítsék a közösség életét ? Azuj népiség hirdetői ezt a réteget a parasztságban látják. 2. 1842-ben Magyarország lakosságának száma 13 milliót tett ki. Ebből a számból alig 5 millió volt a magyarajku s ennek is a túlnyomó nagy része: 4 és fél millió magyar jobbágysorsban ten­gődik és kultúra alatti életet él, bár a faji lelket, a népi hagyo­mányokat: a sajátos magyar kultúra belső lehetőségeit ő hordozza és őrzi a századok sodrában. Ezek a számviszonylatok, amelyek lényegükben és arány­latban az elmúlt száz év alatt alig változtak, valóban törvénysze­rűen szabják meg a magyar sors útját. Adva van egy paraszti réteg politikai és gazdasági szervezetlenségben, primitív civilizációs vi­szonyok között és adva van egy sokféle megosztottságú polgári,­­sőt feudális réteg is, amely kezében tartja a gazdasági és politi­kai hatalmat, az állami adminisztrációt és az Egyház lelki impé­riumát. S tragikus, hogy ez a felső réteg az osztályellentéten kí­vül és túl a maga származási, történelmi és kulturális gyökerei folytán egy jó részében bizonyos idegenséggel is szemben áll ez­zel a paraszti réteggel s olyan kultúrpolitikát inaugurál, amely nem kedvez a népi erők s a faji lélek kulturális felszabadulásá­nak. Holott nyilvánvaló, hogy a magyar közösségi élet problémája nem oldható meg a paraszt-kérdés megkerülésével; ellenkezőleg: csakis azáltal, ha a paraszt-kérdést a magyar élet központi és ten­gelykérdésévé tesszük. 3. Ebből a paraszti rétegből tör fel az Illyés Gyula költészete is. „Három öreg“ cimü s egy egész kötetet kiadó — verse a ma­gyar szegénység sorsát három szép, magyar arc rajzában vetíti elénk, úgy, ahogy ezek az arcok az emlékezés áradó érzéseinek lírájában tükröződnek. Mert nem igazi portrék e könyv versei. A két nagy­apa és anyai nagybácsi alakjai igazában csak kristályosodási ten­gelyek a költő lelkében eláradt lírai anyag számára. Ez a lírai buzgás és áradás lesz a vers igazi elemévé és lényegévé. Ez a buzgás halk kezdetből fokozatosan, a szemünk láttára érik lírai habzássá, a magyar szegénység elégiájává. Az első kép, az anyai nagyapa rajza még túlnyomólag epikus elemekkel dolgozik; a vers bukdácsoló sodra nehézkes, alaktalan tömeget görget előre; s különös, ritmustalan ritmusa is csak köz­vetve utal valami mélyen rejlő zeneiséghez, mely a költő lelké­ben morajlik, mint kitörés előtt a tűzhányók gyomrának kénysze­redett háborgása. Lírai csúcsosodása is, az utolsó versszakban, halk és szelíd:

Next

/
Oldalképek
Tartalom