Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Tamási Áron: Pohártörők

Tamási Áron : Pohártörők

— Nem örökké, de most muszáj volna, ha meglőtte valaki. Ki lőtte meg?

— Az ellenség.

— Hol az ellenség?

— A háborúban.

A rendőr ránézett a korcsmárosra.

— Dráku, invalid — mondta neki szemrehányással és gyorsan kiment.

Az ivók nagy derűvel és zajongva ültek helyeikre vissza.

Én is bémentem a másik szobába s ott egy kicsi asztalnál elhelyezkedtem.

— Kitűnő tréfát tetszett csinálni — jött oda mosolyogva a tulajdonos.

— Bocsánat, ez komoly dolog volt — mondtam. — Tréfa akkor lett volna, ha a maga firmája nem a rokkant katonához, hanem a frissen lőtt emberhez szólna. Nem igaz?

— Igaz, nagyon is igaz.

— No, ha igaz, akkor kérek egy félliter meleg bort.

Elment, s amig az italom készült, szemügyre vettem a környezetet. Szegényes, megfakult helység volt. Öt asztallal, egy kicsi kerek vaskályhával és néhány kiszegezett papir-lepedővel, amelyen kutyák és macskák társaságában konyhai szerelem történt.

Egy fogatlan primás három megrokkant társával háborús nótákat reszelt. Felém nevetett folytonosan és lábujjhegyre állva még énekelni is próbált, hogy melegítse a helyemet.

— Szép fogai vannak — mondtam hálából neki.

A cigánynak laposra futott a szája, mint a harmonika.

— Szépek istállóm, mint az angyalok — mondta.

— Mért éppen angyalok?

— Azért istállóm, mert fogaim sincsenek s angyalok sincsenek. Mély, borízű hangon nagyot nevetett a szomszéd asztalnál valaki. Odanéztem s hát egy kopott, nemesfejű férfi. Ötvenéves lehetett, a haja szürke volt és az arca sárga. Szemének zavaros fényét elöntötte a könny és rohamokban nevetett. Aztán egyszerre, egészen hirtelen, abbahagyta és olyan lett, mintha tíz év múlva látnám: kemény és mozdulatlan, végérvényes alak.

Ült, mint a szobor.

Ült kicsontosodva, mereven és patakzott szeméből a könny.

Mindenki őt nézte és szikla-arcán a két világsodró patakot. Végre odalépett hozzá a primás és gyűrött tarka zsebkendőjével törülgetni kezdte a könnyeit.

— Hull a hó, nagyságos ur! — mondta neki, mint egy gyermeknek. A férfi ránézett, mintha nem értette volna.

— Itt az első hó, tessik vígan lenni! — ismételte a cigány.

Az öreg megrázta a fejét, mintha nem hinne senkinek semmit.

— Hozz bé egy marikkal, te! — szólt hátra a nagybőgősnek a primás.

A bőgős kiment, behozott egy marék havat és odavitte az asztalhoz. Boldogan mutatta kinyílott tenyerén tartva, mint egy csodá