Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Tamási Áron: Szentlélek gyermekei
tamási Aron: Szentlélek gyermekei Erre kiállott a szószóló és igy búcsúztatta habarva az apai háztól: Sirjál szép menyasszon: Könnyeid follyanak, Virágjaid maradjanak, Fegyverek ropogjanak! És úgy elvégezte hirtelen, mintha leesett volna valahonnan. S akkor megindultak a kaliba-ház felé, szökdöstek és akkora zajt vertek örömökben, mintha háromannyian lettek volna, mint ahányan voltak. Az uj párt az élén vitték a menetnek s mindegyre rikótották elől-hától: Ij — jú — jú! Megdöglött a suta juh. Ij — jú — jú! Nem kell neki több sarju. így lakodalmaztak végig a réten s ahogy a kalibát megközelitették volna, hát mint a villanás, egy nyúl s egy nyulfiu ugrott ki onnan. — Né! — Hó! S utána mind s neki a dombnak. — Buff! Gyalló ur lövést tett arcájok előtt. Odamentek s hát meghalt a nyulfiu. Rosszul esett a gyermekeknek, mert örvendezni s játszani szerettek volna vele. — Maga métt lőtte meg azt a nyulfiat ? — kérdezte Orbán kicsi Dénkó. — Azért, mert futott — mondta az ur. összesúgtak a legény kék. Voltak legalább tizenötön. Szemök kigyult, arcájokra a vakmerőség kiállott, mint a vércse. A puska a földön feküdt, gazdája a nyulfiat nézegette. Dénkó odalehelt a társának valamit s erre, mint egy riadóra, megpattant az erők húrja végig. — Levesszük a lábáról! Gyalló ur megérzett valamit. Oldalt a fiukra sunyitott, de ebben a pillantásban elkiáltotta magát a vezér: — Reá, hé ! S mint a medve, kit darázssereg megriaszt, félrelökött hármat a kopac ur s kiugrott közülök s puska nélkül s nyúl nélkül sebesen vágni kezdte a virágos fűben az utat. — Fogd meg! S futottak valami száz lépést utána, de aztán megtértek s körülvették a halott nyulfiat, majd a puskára gyűltek valahányan. — Fojtsuk meg földdel! — mondta a vezér.
