Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Tamási Áron: Szentlélek gyermekei
Tamási Aron : Szentlélek ey érmékéi zött, mint egy karót, úgy tartotta a fegyvert. Ruhája úgy sárgállott, mintha sáfrány leviben fereszték vala meg. — Hi, beh rusnya! — mondta kacagva az egyik. — Haggyátok, hogy járja a szél — intett Dénkó, a vezér. Utána körülnézett, hogy megint megkeresse helyét a parancsnoki szóhoz. Tapogott egy kicsit, majd közelebb ment s még közelebb s úgy magyarázta : — Ház kell a fiataloknak, ház! Heába adja essze a pap, ha nincs hova meghúzódjanak osztán. Nem igaz-é? — Igazsága van Dénkónak — ismerték el többen is. — De hogy lesz meg a ház? — Hogy-é ? — legyintett Dénkó — a könnyen. Jó erőben vagyunk hálistennek s kalákában megcsináljuk ehejt. Azzal jobbra fordult s valami bokrok felé emelte kezét. — Lássátok-é, ott az anyag! S egy pillantásra házat csinálunk, zöld házat. — Mennyünk! Némelyek megfutamodtak helyből. Kicsi Dénkó azonban hátramaradt, a menyasszony karját megfogta s komolyan szólott, mint egy meglett ember: — Ide a fűbe ülj le, né! A leányka leült rögtön. Akkor a vőlegény karját ragadta meg. — Te pedig húzódj melléje s burukolj neki, mint a galamb s mű mingyár visszajövünk. Azzal elgázolt sebesen a többi után. A kopac ur meg sem mozdult a dombtetőn, hanem erősen figyelte a játékos sereget, majd elévette kicsi zsebkönyvét s ott egy tiszta oldalra ezt irta felül: „Novella-téma a székely életből.“ A bokrok tövén már fürgén dolgozott a gyermeki sereg. Egyrészök tördöste az ágat, kettő karót kerített a kaliba-házhoz, mások megint füvet téptek házfedélnek s puha pádimentumnak. Egyszer megállóit az egyik s a bokrok közül a domb felé lesve, vihogni kezdett: — Né, Gyalló ur rajzol! — A nem rajzol, te, hanem ir. — Biztosan a szeretejinek ir. — Mert van es az olyan vén kopacnak! — mondta a másik Orbán kicsi Dénkó buzgón ,’serkentette őket: — Dolgozzatok, mert tű nem vattok urak... Később találós kérdést vetett fel az egyik: — Mi az, hogy dombon ül s osztán sárga héja van? — Az eppen tök — szólott, aki mellette volt. — Igen de ir es! — tette hozzá a másik. — Az akkor Gyalló ur.
