Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?
Velünk él Goethe? (A Goethe-ünnepségek margójára.) (2.) III. Goethe történelmi szerepét, esztétikai jelentőségét és életének érvényét a német kutatás bőven kianalizálta. A politikában irodalmi megítélések előterében ma ez a hármas irányú értékelés áll, erre utalnak és ezt citálják, ha Goethe nagyságáról és a jelenhez való viszonyáról beszélnek. Szellemtörténelmi jelentősége, esztétikai szépségei és hatásai, életének regényessége és gazdagsága: e komponensek érvénye és katarzisza fűzi a mához és teszi aktuálissá a weimari bölcs alakját. A Németországon kivül eső világ nem elégszik meg e részleteredményekkel. Gyakran máskép látja Goethét, talán jobban, mint a németek. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Goethét nem honfitársai, hanem az angolszászok emelték világrangra, Byron rajongása, Carlyle tisztelete, Emerson elméletei, Lewes biográfiája. Byron 1820-ban, Carlyle 1828-ban, Emerson 1847-ben, Lewes 1855-ben megvetették Goethe halhatatlanságá nak alapjait. Carlyle esszéjét Goethe olvashatta még, Emerson először állította őt a „Represantative Mén“ sorozatába Platón, Montaigne, Shakespeare és Napóleon mellé, Lewes először fedezte fel a csodálatos életét s még André Gide is a régi angol életrajzból tanulta meg szeretni a weimarit. Az angolszász kultúra kapta a legtöbbet Goethétől: a kiegyensúlyozottság, az önuralom, a „konzervatív haladás,“ a tökéletes élet, az egészséges lira és a mozdulatlan külszin alatt áttörhetetlen sztatikái erő Angliában jelentette a legtöbbet. Meredith-ig számos angol iró „belőle élt“, mint Denis Saurat megállapítja s az egyenes hatás csak legújabban tört meg az olyasféle Íróknál, mint Lawrence, ámbár Yoyce megmaradt a Goethetisztelők sorában és Shaw komiszkodásai, vagy Hilaire-Belloc fenntartásai nem nyomnak a latban. A franciák előtt Goethe sokáig a „Werther“ és a „Faust“ költője maradt, a Fausté úgy, ahogy Gounod értelmezte. Felületesen nézték, de szerették „lied“-jeit. Egyébként Goethe a franciák között különféle fejlődési fokon esett át s 1850 körül például egyszerűen nem ismerték. Saint- Beuve, a legkompetensebb francia kritikus 1850-ben tanulmányt irt „az emberiség előkelő személyiségeiről“. Goethe nincs Saint-Beuve klasszikusai között, holott egy Andrieux nevű ismeretlen francia iró vezető szerepet játszik ott. Tíz év múlva Saint-Beuve nézete megváltozott s elég áttanulmányozni Baldensperger könyvét (Goethe en Francé), hogy lássuk a múlt század dereka körül történt általános kritikai pálfordulást, Gautiertől és Nervaltól Gideig és Barrésig a legtöbb francia iró tisztelői sorába tartozott s ha vannak kivételek, mint Stendhal, aki laposnak nevezte, vagy Claudel, aki a háború alatt (enyhítő körülmény) „ünnepélyes szamárnak“ titulálta, ma León Daudettől Gideig egységes a vélemény róla. A franciák a „mértékességet“ (mesure) szeretik Goethében, európaisságát, realizmusát. Gyakran tisztábban látják, mint a németek, s a Nouvelle Revue krancaise