Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Pongrácz Kálmán: Uj humanizmus

Pongrácz K álmán : Uj humanizmus

Kárt mégsem, tettek... Miért ? Mert eszméjük csak eszme, gondolatuk csak gondolat volt... Mi ez, ha nem regionalizmus? Ez a gondolkozásban és érzésben megnyilvánuló külömbség állandóbb ellentétet jelent minden politikai programmnál, mert nincs kongresszus, mely képes lenne áthidalni őket. Elszakadtak a „közös alaptól“ s radikálisan változtatni akarták az eddigit. Újat hoztak és megzavarták a szimetriát egész regionális és nacionalis izü meggondolással. Mégsem volt baj. Fejlődést teremtettek és uj perspektívákat tártak. A világ kezük érintése alatt tovább mozdult s ez a lényeg. A szellem dinamikája s a változás értelmének kutatása a gondolkozó ember feladata, nem pedig a higgadt merev formákba torzult világ artisztikus és esztetizáló méricskélése. Az élet a legnagyobb műalkotás. Ezt kell széppé, naggyá, érdekessé, jóvá változtatni. Miután azonban ezt teljesen megvalósítani képtelenség, igya művészet, a tudomány sohasem szakadhat el az élettől. Ez a kapcsolat azonban nem, hogy süllyedést, sőt éppen emelkedést jelent. így nemcsak szobrokat, könyveket, képeket stb. alkotunk, de a lehető legnagyobb feladathoz: a világ formálásához látunk. így minden egy kis praktikus jelentőséget nyer, de éppen ez a kapcsolat adja meg nekünk az erőt és hitet ehhoz, hogy a változások, a süllyedések és emelkedések múltat temető s régi formákat elseprő megnyilvánulásainak felsőbb értelmében hinni tudjunk. A „jobb kor“ lehet — sőt kétségtelen, — hogy már nem nekünk fog szólni, de ez nem ok a csüggedésre. Szolidárisak vagyunk az utánunk következő nemzedékekkel s ez a hit kell, hogy erőt adjon nekünk a további küzdelmekhez.

Uj problémát jelent azonban az, hogy gondolkozásunk s életünk szabadulhat-e ma már az anyagéivüség bilincseiből? Képesek vagyunk-e magunkat kiszakítani ebből a minden szellemit, magasat, lelkit elpusztító lávafolyamból?

Akik lelkiismeretes figyelői korunk szellemi áramlatainak, azok nagyon jól tudják, hogy Bergson fellépésétől kezdve a materialista szellem az ismeretek minden ágában fokozatosan háttérbe szorul. Szinte azt lehetne mondani, hogy az élet, a megélhetés, az érvényesülés egyre szpirituálisabb reakciót teremtett. Romain Rolland 1903-ban irt Beethoven életrajzának előszavában már tisztán látja kora nagy betegségét: „Nehéz a levegő — Írja — körülöttünk. Kábító, áporodott atmoszféra nyomása alatt zsibbadtan hever a vén Európa. Nagyság nélküli materializmus nehezedik a gondolkodásra, megbénítja a kormányok és az emberek tetterejét. A világot saját bölcs és hitvány egoizmusa fojtja meg. A világ megfullad. Nyissuk ki az ablakokat. Hadd áradjon be friss levegő“ . .. És Suarés 1913-ban hasonlóképen ir : „Ez a nagy, ez a szörnyeteg, ez a rettenetes kor ! Minden összezavarodott és minden kérdéses lett... A szó a legméltatlanabbaké s minden nagy hangnak hallgatás jut ki. A felszabadított rabszolgák és a rikácsoló nők