Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Egri Viktor: Szabadság

Egri Viktor : Szabadság

A férfi széles szájjal nevetett. Odaintette a kocsmárost és fröccsöt rendelt. A poharat Péter elé tolta s beszédes kedvvel magyarázta:

— Tudja, nincs abban sok furfang. Csak jól meg kell nézni az embert. Jó mélyre jár a borbélyolló odabent, a leves se lát sok húst, de zsírt se. Hehehe, nem lehet visszahízni a civilgunyába.

Péternek tetszeni kezdett a szalonnásarcu hízott ember.

— De nagyra van a kunsztjával, — kötekedett vele. — Itt azt könnyű mondani. Kórházból is jöhetnék. Operálták a sérvemet, fölvágták a hasamat. Haha, magába még nem vágott bicskát a doktor, felére apadna tőle. Meg a fájn kórházi levestől, a cvibaktól.

— Szép kórház volt, — vigyorgott a pallér. — Nem kell úgy lebecsülni a tudományt. Mert ez tudomány. Fortélyos, csavaros tudomány. A szem az csak néz, körültapogat, de a fej, ez a koponya kiókumlálja a tudományt. Na, egészségére !

Kocintottak.

— Többet is tudok ám, — mondta önelégülten az ember. — Láttam magán első szemre, hogy asztalos volt világéletében.

— No de ilyet! — hüledezett Péter. — A csudából, hogy ezt is kitanálta.

— Nem kitanálás, hanem tudomány, — feddte meg a pallér Pétert. — Csak oda kellett nézni, ahogy begyütt és fogta a széket Meg ahogy a szemivei mérte, hány collos az asztal deszkája. Más a suszternézés, a kovácsember nem így ül az asztalhoz, ilyen tudósán, hogy a szék pihenésre való. Odabent is abban mesterkedett, hogy ki nem jött a svungból.

Péternek jól esett, hogy a pallér egyszer sem emlegette a fegyházat és most is csak úgy mondta: odabent. jKigömbölyödött, puha beszéd volt ez, mohón hallgatta a pallér szavait és nógatta tovább.

— Azt is kiolvasta, hogy én miért voltam odabent?

A pallér inzultust látott a kérdésben. Ki akart tenni magáért, de a kérdés fogas volt és belezavarodott embertudományába. Hangosan latolgatta.

— Kasszafúrónak nem látszik... Bicska? Az se lesz... Valakit meglegyintett talán.

Elszontyolodva méregette Pétert, malacszemeivel sűrűn pislogott felé és tanácstalan csavargatta ritkán lecsüngő bajszát. Aztán hirtelen nagyot emelt kövér párnás kezeivel a levegőbe.

— Hát persze, gondolhattam volna. Asszony lesz a dologban. Csakis asszony. A fene, csak az asszonynépek viszik rosszra az embert.

És nagy sóhaj kíséretében elmélkedni kezdett családi dulásokról, asszonyi bestialitásról, úgy általánosságban, mert ő legényembernek maradt, de Péternek ez elég volt, hogy kibuggyanjon belőle a szó és áradva, zuborogva törjön elő a panasz. Tíz éve,