Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Új magyar költők (Erdélyi József: Isten kovácsa), (Szabó Lőrincz: A komokodtól fölfelé), (József Attila: Megfáradt ember), (Simon Andor: Pihen az öreg bányász), (Fodor József: Szelidlábu napjaim)
Minden ellenség, ami él, és csak mint prédáját szeret, mind csak győzelmének örül, annak soha, hogy segített, Sírsz, mert idegen láthatár borul rád ? Csoda kellene ? Mindig megbüntet valami, ha ráborulsz valakire. Harminc év van már benned, — óh harminc év, mennyi gyötrelem ! Harminc év, mennyi bújdosás ! Harminc év, mennyi, mennyi szenny. Bújj el magadba, nyomorult : egy még szent s tiszta, az agyad, melyben a test számára csak undor és megvetés maradt. Füled és orrod szimatol, megcsal, megoszt, elad a szád, a kéz kinyul, szemed bolond, sajgó velőd csurranni vágy ? Ébredj ! A piszok csalogat! Vigyázz ! Maradj a magadé ! Férfi, légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé ! SZABÓ LŐRINC MEGFÁRADT EMBER A földeken néhány komoly paraszt hazafelé indul hallgatag. Egymásmelleit fekszünk : a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szivem alatt A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher, se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember, aki itt hever. A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra • homlokomra kiülnek a csillagok. JÓZSEF ATTILA
