Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Lányi Menyhért: Tóni drámája
Lányi Menyhért: Tóni drámája ma. Nem bánta, ha hideg is .. . Talán jobb is volna, ha megbetegedne ... Elernyedt a frisskeletü szabadságban, bár belülről forró lázként fütötte állandó szorongása. Bent, mélyen merész és fantasztikus megoldások tervei kavarogtak, mig testére lassan nehéz apáthia ült. Most, hogy nem állt szemközt kínzóival, úrhatnám bátorság kezdett eluralkodni rajta, amit azonban ránevelt alázatossága ijedősen szorított le. Maga elé idézte a naccságát olyan képben, ahogy a tisztelettől eddig sohase látta. Kissé ziláltan, lelkiismerettől tépetten, megcibált nimbusszal és kérő szemekkel. Beszélt vele, most, szabadjára engedve, ahogy eddig nem volt módjában beszélni. — Mit akar tőlem a naccsága? Mit akar a pulyáimtól? Nékem a munka a kenyerem, mint a naccságának az adásvétel... És ha magát szorongatja a gond, talán meg is egyezhetnénk... De mindjárt kidobni? Azután uj kavargásba fordult a gondolat folyama... Szinte ujjain számolta: lakás... tej... gyerekek... tandíj... ruha... Nem, egy fillért se lehetne engedni... — Nincs megoldás — mondta a naccsága kemény szeme... Lássa be Lugosi... — Ne nevezzen engem Lugosinak — tört ki — engem Tómnak hívnak. De megjuhászodott és szinte ijedősen kapta vissza a szót. — Nem, egy fillért se lehet engedni. Várt. Aztán, hogy nem jött felelet, rettenetes ébredéssel eszmélt rá, hogy ezután semmi se lesz... Nem kevesebb... de semmi... Hüvöskés szél simította homlokát... apró kölyökrügyek fakadoztak a fákon... A föld könnyedén lélegezte ki magából a tavasz lehelletét, ahogy elsimogatta lágyan a friss napsugár. És ő mindjobban rádermedt örök telére. Oly erőtlen volt most a teste, mintha egy nap alatt száz évet öregedett volna... Elöregedett a halálig. Nézte karjait, amik erőtlenül lógtak le válláról. — Ki tehet arról, hogy most csak terhére vannak ? Hogy nem tudja többé szállítani a mardosó agynak, az éhes szájnak, ami a jussuk ? ki tehet arról, hogy az öregséggel ránkszáll tehetetlenségünk? Az Úristen? Apró magocskák vagyunk egy óriási malomkő alatt. Térülünk, forgolódunk, hogy megmentsük bőrünket, de egyszer csak elkap a kő és vége mindennek. Nincs segítség. Már tudta, hogy sohase fogja megmondani a feleségének, hogy soha többé nem lesz terhűkre. Felködlött a Hernád lilakék partja, amint az esthomály ködében közeleg feléje, ott, ahol a zsilipnél szélesre formálta az emberi energia. Felállt, köpött egyet és ez volt minden végrendelete. LÁNYI MENYHÉRT.
