Wick Béla: Kassa régi síremlékei XIV-XVIII. század (Košice. Szent Erzsébet-nyomda, 1933)

A síremlékekről

I. A síremlékekről. A halottak sírhelyének kegyeletes megjelölése a legősibb időktől fogva szokásban volt. Bizonyságai ennek a faragatlan kőből rakott kőkorszakbeli síremlékek, az ú. n. dolmenek, az őskorból reánkmaradt sziklasírok, sírkamrák, piramisok, mastabák, stélék, szarkofágok és mauzoleumok. A kultúra fejlődése hatással volt a síremlékek készítésére s azt eredményezte, hogy e téren már az ókorban is, úgy arányok, mint a művészi kiképzés tekintetében klasszikus remekműveket alkottak. Az ókeresztény síremlék-művészetet a katakombák nagyszámú feliratos táblái, a temetők változatos reliefábrázolású kőkoporsói és egyes nagyszabású mauzoleumok képviselik. E legutóbbiak között a legszebbek a ravennai Galla Piacidia kupolás-szerkezetű, mozaikdíszítésű mauzóleuma és Theodorik gót király sírja. A középkorban szokásba jött a templomokban való temetkezés is. Ez a síremlék-készítésnek újabb irányt adott s bő alkalmat nyújtott az elhúnytak emlékét megörökítő epitáfiumok faragására, ami megtermékenyítette, föllendítette az újkor síremlékművészetét is. A templomban való temetkezés legősibb módja az volt, hogy a padozatot felbontva sírt ástak, abba helyezték a koporsóba zárt hamvakat, a sírüreg tetejét pedig egyszínvonalban, hossznégyszögű kőlappal zárták le. E sírlapokra (Lapis funeralis, Grabplatte) bemélyített vonalakkal (en creux), vagy dombormű faragással (relief) rávésték a keresztet, a megváltás jelét, az elhúnyt címerét, vagy családjegy ét, följegyezték a nevét, származását,

4 rangját, hivatalos címét, foglalkozását, korát, halálának évét, napját, megtoldva olykor egy-egy rövid fohásszal „Requiescat in