Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Rákosi Jenő: Jókai Mór körül

— 5 — értékük mellett úgyszólván históriai események számába menpek. Az osztrák elnyomatás alatt az öregeket kitartásra, hitre és reményre edzették, az ifjabb nemzedékeket rajongásra ragadták., Egy lobogó fáklya volt a sötétségben Jókai akkor, amely mindig lángolt, mindig kifogyhatatlan fényben égett, mindig integetett felénk — melynek tüzén újra meg újra felgyúlt a lelkünk. Káprázatos világokat tárt olvasói elé, igézetes képeket, amelynek hősei, alakjai, szinei, tájékai mind magyarok voltak, akikhez közösséget kellett éreznünk, akik felemeltek bennünket egy ideális magasságba, ahol fajunk győzhetetlenségét kellett éreznünk akár az egyénben, akár a népben, akár a nemzetben. A nemzete lelkiharcát vívta meg ő a vigasztalan időkkel, a nemzet pedig itta e harc gyönyörét és érezte, hogy ő róla van benne szó, amikor a mesebeli arányokban megrajzolt hősök szinte emberfelettit végeztek, ötventől hetvenig-— 1850—70 — volt népszerűsége zenitjén s az akkor élő nemzedék az ő regényeinek a levegőjét szívta s készen állt mindenre és tudta, hogy a küzdelemben győznie kell. Mert a diadalmas hősök olyan galériáját ismerte Jókai regényeiből, amelyet a magyar erő, tehetség, merészség és akarat képeskönyvének lehetne nevezni. Varázsszere, amellyel az adott időben a nemzetnek ezt a szolgálatot meg tudta tenni, a következőkből állott. Először lelkének szemérmes naivitásától, amely rokon volt egy egészséges olvasóközönség naivitásával. Szinte közönsége volt önmagának és épp oly szerelmese annak, amit írt, addig, amíg írta, mint a közönsége, amikor olvasta. Második konstitutív eleme nagy hatásának vagy tán költő voltának, a fantáziája volt. Nem az a csapongó, féktelen, szines szókban és káprázatos képekben dúskáló délszaki buja stilus, amit közönségesen gazdag képzeletnek mondanak; hanem az a csodálatos képesség, hogy egy-egy mondattal, néha az elsővel munkába tudta állítani olvasója fantáziáját. Az olvasó fantáziája volt úgyszólván az ő pegazusa. Azon szárnyalt és vágtatott végig egy csudás pályafutáson keresztül. És mindig ideális mezőkön, ideális gondolkozáson át szelíd, nyájas, kékszemű tündér volt a múzsája is. Ez a szelídség és nyájasság mint bűvös fuvalom fényéből beleáramlik műveibe s szeme bűvös kéksége, mint az égboltozat borul rája, még akkor is, ha szenvedelmek csatájától izzik a levegője. Harmadik eleme költői hatalmának rajzoló tolla volt. A tündéries könnyűség, ahogy alakjait belerajzolta a miliőbe, melyben mozgatni kívánta. Hőseit, kiválasztottjait, költői nagyítással,