Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Takáts Sándor: Jókai, a jó kertész

— 51 — darutollas magyar süveget s hozzá dolmányt és mentét viseltek. Aztán igen sokan közülük magyar vezetékes nevet vettek fel. Ezek és ilyenek ma már tudott dolgok, de ha Jókai írt volna ilyesmit, egykori kritikusai megint csak azt írták volna hogy azok fantasztikus mesék! Valamikor hihetetlennek és fantasztikusnak mondották azt a mesteri leírást, melyet Jókainak egyik nagyobb regényében az 1848-ban hazaszökött huszárok mesés kalandjairól adott. Hát ez az érdekfeszítő leírás sem Jókai fantáziájának a termése. Kevesen tudják, hogy a költő ezt Dessewffy huszárőrnagy naplója után írta. S ez a Dessewffy a hazaszökött huszárok egyik népszerű tisztje volt. Ha naplója egykor megjelenik, ki-ki látni fogja, menynyire ragaszkodott ahhoz Jókai s mit változtatott azon. Ilyen és ezekhez hasonló dolgot seregével sorolhat fel azaki némileg ismeri a családi levéltárak kiadatlan kincseit, miket Jókaink seregével használt fel. E sorok írójának még meg volt az a szerencséje, hogy személyesen ismerhette a nagy költőt. Hát bizony egyébről sem beszéltünk, mint szülővárosunknak, Komáromnak múltjáról. S én, a város monografusa, álmélkodva hallgattam, minő alaposan ismeri ő e sokat szenvedett város múltját. Nem csoda tehát, hogy oly mesteri módon és mégis oly híven írta meg a komáromi nagy földrengést, a dunai híd leszakadását, a nagy tűzvészt stb. A monarchiáról szóló nagy munkában is ő akarta Komáromnak és vidékének múltját és jelenét megírni. Nagy kár, hogy a betegség ebben megakadályozta. így aztán nekem kellett megírnom. S Jókai, akit némelyek még vallási elfogultsággal is vádolnak, meghagyta, hogy az úrnapi körmenetet szépen írjam le, mert olyan nincs több az országban. Mikor költőnknek ideje is az estvéhez közeledett s mikor utolszor fordult meg Bécsben, felkeresett ott a levéltárban. Szokása szerint ezzel állt elém: „No, mit csinál a mi Komáromunk?" Ezúttal én meséltem neki a városi jegyzőkönyvekből vidám és regényes dolgokat. Szép kék szemei felragyogtak olykor s így szólt hozzám: „Öcsémuram mért nem mondta előbb ezeket, mily szép dolgokat írhattam volna belőlük!" Még megteheti — mondám én. — „Már késő" — feleié ő. S csakugyan késő volt. .. Komárom! ezredéves színmagyar város, legnagyobb fiad mennyi örömmel, mennyi szeretettel foglalkozott veled. O tett •meg tett téged a honszerelem csodás bûvkôrénçk, mely őt magát šs élte végéig fogva tartotta. Itt szerezgette ő a legnagyobb kin2*