Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Erdélyi Pál: Jókai

vétenénk az igazság ellen, lia e vallomásban isteni önhittséget, akkor sem, ha nagyúri gesztust látnánk benne. Ebben ismerünk rá s még azokra a tipikus, kettős életű alakokra, kiket egyik-másik regénye hőséül választott. Berend Iván, Fatia Negra és Timár Mihály szinte életrajzi vallomásokul jelennek meg előttünk. Az Aranyemberré bizonyos, hogy személyes élményen alapuló regénye. Mintha ezt forgatta volna a legnagyobb szeretettel, ezt halmozta volna el a legpazarabb gazdagsággal, ennek hőse lelkébe látott volna legjobban bele. E vonások a dédelgetés jelei s valóban az Aranyember a legköltőibb intuiciójú regénye s alapja egyetemes emberi gondolaton épült. A kötelesség és a vágy ütközése, a valóság és lehetőség játéka, az örök ember vágya és meghasonlása a kergetett és el nem ért boldogság romja fölött, hány Timár sorsát döntötték el ? Jókaiét is. E két komáromi aranyemberben egyformán érezzük a boldogság teljességeért vivott küzdelmet s a bukás tragikumát. Egygyek abban is, hogy reális világuk romja fölött eszményök diadalmas fénye ragyog, különböznek abban, hogy Timár mintegy elégett a küzdelem hevében, Jókai Pegazusára kapva hagyta maga alatt a próza konvencióit. Valami olyas történik, hogy Jókai is, mint Fatia Negra, mindent meghall, a mi Sajóra, alteregójára vonatkozik, hogy a közönség hosszú ideig nem akarja hinni, hogy a költő és politikus, mint Berend Iván, a világfi és szénbányász, egy és ugyanaz. Nem csoda, ha Jókai a föld nyilvánossága elől szivesebben menekült a magasságba. Neki a reális élethez kevesebb energiája volt, mint a képzelmi világhoz, hol szuverén hatalomnak tudta magát. Ezért történik, hogy több időt tölt ábrándozó magányban, mint Íróasztala mellett. Az elgondolt regény bizonyára mindig szebb, szinesebb és csábítóbb volt, mint a kész mű. Mert benne mindig több volt a csapongó, mint az alkotó fantázia, tömörebb a kínálkozó, mint a megirt történet, frissebb és üdébb a kipattanó, mint a rabbá tett ötlet, gyöngyözőbb a humor is, mikor fakadt. Az irók általában megtehetik azt a vallomást, amit a lírikusok sokféle változatban fejeztek ki, hogy legszebb költeményeik azok, amelyeket meg nem írtak. Megtette ő is, mikor elmondotta, hogyan ringatja bele magát regényei hangulatába, hogyan él együtt alakjaival, hogyan olvad bele témáiba. Mindez az elgondolt regényre vonatkozik. Mikor pedig elmondja, hogy milyen szigorú beosztással dolgozik, mennyit ir meg egyiiltében, mindez a megírt regényre tartozik. A komáromi sziget fái, a svábhegyi villa rózsái, a füredi nyaraló platánjai bizonyára sokkal többet tudná-