Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Tichy Kálmán: Az illusztrálatlan Jókai

— 134 — Írásainak csodálatos tüzében, színpompájában, fantáziájának mindent felülmúló gazdagságában s még inkább: grandiózitásában. Maga Jókai az, aki olyan feladat elé állítja az illusztrátort, melyben, — ha nem egyenrangú fél, — alul kell maradnia s jobb letennie a fegyvert, semhogy torz szárnyverdeséssei kisérje a sas merész, büszke ivelésü röptét. * Bizonyára minden könyvolvasó megfigyelte önmagán, hogy olvasás közben a szereplő alakokról, a leirt környezetről, tájakról hova-tovább határozott képek alakulnak ki benne, melyek azután az egész művön változatlanul végigkísérik. Ez a képzeletbeli „mise en scène" oly intenziv lehet, hogy egy régen olvasott mű évtized után elővéve is ugyanezen, — az emlékezésben agnoszkáiható — képeket eleveníti fel. A képesség: a szereplők és környezet formábaéreztetése az irott szövegen át, — minden irónál más és rnás. De más az olvasó készsége is, mellyel az író szuggesztiójára reagáL Van, akinek egyéni elképzelése oly erős, hogy illusztráció nélkül is elevenen benépesíti a könyvet a szöveg szerint maga alkotta képekkel. Másnak ismét egyenesen szüksége van az illusztrációra, mely ilyenkor a szó értelme szerinti feladatot végez: értelmezi, magyarázza a szöveget. Valamely mű minden olvasója közül az illusztrátornak kell annak lennie, aki mindeneknél jobban megérti és megérzi a mű formába kívánkozó részleteit s azokat megfelelő művészi előadásban zárja a megadott keretbe. Képről lévén szó, a képhaiás elsőrangúan fontos tényező az illusztrálandó ténia kiválasztásánál, ezért az illusztrált részletek nem okvetlenül lesznek egyúttal a mű legkiemelkedőbb tarialmi részletei is. Nagyhatású, megrázkódtató drámai jeleneteket például lehet színpadon megjátszani, de bajos ugyanazzal a hatással illusztrálni. Viszont az események szempontjából jelentéktelenebb részletek nyújthatnak oiyan pompás témát, mely épen festőiségénél, képhatásánál fogva kínálkozik a megrajzolásra és harmonikus kísérője lehet az Írásnak. Volt időszak, mikor az illusztrálás abból állott, hogy megörökített ilyen mondatokat is: „- Nem engedem, — kiáltott a gróf ellentmondást nem tűrő hangon, miközben ökiével az asztalra sújtott." S a képen látszott a gróf, — frakkban persze és oldalszakállal, — látszott az összeszorított grófi ököl. Ilyen szövegkép, azután lehetett annyi, amennyit csak a kiadó kívánt. Ma nem ezt várjuk egy illusztrációtól. Kell, hogy nem csak külsőséggel, de egész leikével, szellemével, a belőle sugárzó művészettel a kisért mű lelkét, szellemét, művészetét tükrözze, ugyanakkor — és ettől függetlenül is —