Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Jankovics Marcell: A birtokvásárlás

- — 106 — — és egyszerre bekövetkezik a hadüzenet, melyet minden öszhangot letiporva ravaszul cserél ki a legridegebb megbizott: az érdek. Elfogyott a szavunk, mint a megzavarodott szónoké vagy az elnémult poétáé, — csak nyájasan bólintottunk. A leánynak kreol arcán fölényes, de végtelenül kedves derű vonult végig. — Tudom, nem szívesen tárgyalnak velünk, a három szegény leánnyal. Jobb szeretnének szívtelen férfiakkal alkudozni. Kérem, semmi géne! Nyíltan beszélek, mint ahogy megszoktam. A birtokunk nagyon drága — s itt olyan összeget mondott, hogy mindkettőnknek megnyúlt az ábrázata. A nyalka kis démon — ugy látszik — gyönyörködött hallgatásunkban, mert megállt a beszédben. Két huga pedig szivig érő, esdő pillantással nézett reánk. Forgott velem a világ. Nem láttam mást, mint miriád kavargó búzavirágot, köztük táncoló pipacsokat, majd az egyre tomboló zivatartól homályos, fülledt szobában három ragyogó szempárt. Az egyik szempár barna, a másik fekete, a harmadik égszínkék . . . Mintha elénk rakták volna választásra az Ural legszebb, csodás tüzű drágaköveit. Barátom megtörte a csöndet. — Meghasad a szívem, ha nem lehet enyém ez a zalai rög, a szépségek szigete. Pedig már abban a hosszú nyárfasorban szántottam, vetettem, arattam. Mély barázdába szántottam bele minden gondomat, — vetettem ékes reménységeket, — arattam boldogságomat. De hát ennyi pénz nincs is az egész világon, nem hogy nekem volna . . . Legalább még tiz évig kellene dolgoznom, kenyéren meg vizén élnem, hogy hozzátakarítsam, ami még hiányzik ... A szöszke attasé derűsen vágott közbe: — Nem baj. Ha nem tudjuk eladni földünket, addig, tiz esztendeig, biztosan összekerülünk ... ha ön hozzátakarit. — Igen — folytatta a gesztenyebarna doktor, — mert mi évről-évre kevesebbet kérünk . . . Évről-évre kevesebbet kérnek? —csodálkozva néztünk össze. Zavaromban szinte ízetlen tréfát mondtam: — Ezt nem értjük. Hiszen a föld nem vénül, hogy évrőlévre kevesebbet érne, mint akár az emberek . . . A lova,s leány komolyan szólott: — Magyarázattal tartozom. Mindent megértenek. — Mi hárman anyátlanul nőttünk fel. Apánk huszárezredes