Sebestyén József: Hodža Milán útja (Bratislava : Sekey Viktor, 1938)

Hatodik fejezet: Hodža és a magyarok

deniitt már kezdettől fogva köteles lett volna elmondani és megvalósítani. Csehszlovákiában különben ez nem világrengető újság, hiszen az államalapító elnök megtanult magyarul és Madách sírjára magyar szavakkal magyar feliratú koszorút helyezve, az új köztársaság minden elemét figyelmeztette, hogy egymást megbecsüljék és egymás boldogságát kölcsönösen szolgálják. Hodža tettét aláhúzza, hogy éppen csak lerázta magáról a kisantant miniszterelnökei találkozójának útiporát és a dunai kérdések vitáitól talán sugalmazva is, beszélt közelre és messzire. Ezek a szavak már külső alakjukkal és a végső formába öntés művészete miatt is megérdemlik, hogy tovább éljenek, mint a szolgálatban lévő politikusok közvetlen érdekekből elmondott kijelentései. Érzik rajtuk, hogy nem henye vagy fesztelen rögtönzések, de belső kötelezésű, gyökeres meggyőződések. Hodža magasan, férfiasan, hitelképesen állott vasárnap, mint irodalompolitikus, mint ember, mint nemzetiségi szószóló, mint európai és dunai ember a komáromi dobogón. Valóban csak a saját nemzetiségének igazi szerelmese alkalmas kimondani: kötelesség megbecsülni a másik nemzetet, amikor olyan kiválóság, mint Jókai, meg tudta becsülni az övét is. Igaz és örök természeti, történelmi, gazdasági, politikai valóság marad, amit mondott, hogy a Duna nemcsak elválaszt, hanem összeköt is." Az Aradon megjelenő és ugyancsak ellenzéki „Hirlap" szintén vezércikkben méltatja a beszéd jelentőségét és megállapítja, hogy Hodža beszéde többet épített a magyar lelkekben, mint amenynyi tizennyolc év alatt épült. Hodža maga is Jó186