Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Morvay Gyula: Állatok halála

88 mint tegnap, de Tasinak ez nem esett jól. Csontjai fájtak, feje, gyomra szédült. — Csak tessék. Ugye nehéz munka volt? Sok ott a vér, meg a gyilkolás. — Sok, sok, nagyon sok. Nem is embernek való. — De csak maradjon ott, mert sehol sincs munka ! Kérem, én is nehezen keresem ezeknek a kenyeret — és gyerekeire mutatott. Kérem, nekem is kihozzák a falusiak azt a büdös, ganajos rongyokat és azt hiszik, hogy plüsst, meg bársonyt hoztak és ha nem adok egy tányér helyett két tányért, akkor visszaveszik a rongyot és ilyenkor hányszor meg is lopnak! Kérem nehéz ez az élet! Péter menni készült. — Hát akkor nem tartjuk fel. Aztán csak nézzen be, ha lesz ideje. — Majd benézek. Isten áldja. — Minden jót. Két kiflit vett Tasi és az artézi kútnál tenyeréből vizet ivott. Estefelé megint a gyárban volt. Az adogató asszonyok már ott voltak, a munkások cigarettáztak és Péterrel is beszélgettek. Szó nélkül nézegették a ketreceket: nem az állatokat sajnálták, de azt nézték, hogy mennyi a baromfi : lassabban kell dolgozni, vagy pedig sebesen? Elővették a késeket és várták az adogatási. Valaki most énekelni kezdett. A többiek is magukban énekeltek. A véres sarkokban, a véres beton fölött, a tollashajú, véreskötényű emberek között széjjelkúszott a nóta; . . . sirat engem a madár is, értem hajlik le az ág is. Hej, de az is azért hajlik földre, hozzám szólna, ha lehetne . . . Nap nap után meni a vágás. Hét végén az emberek odasorakoztak az iroda elé és várták az urat.