Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

72 Saját bajával vigasztalja más baját. — Ez is valami, gondolta és minden betanult okos szót feledve, csak annyit mormolt bizonytalanul: — Köszönöm a velem való fáradozását ... naccsága ... tizenkét esztendőn át. IV. Kikerült valahogy az üvegkalitkából, ahová ő soha többé nem fog belépni. A naccsága magas asztalra fektetett rubrikás könyvbe irogatott, nem is látta, hogy Tóni nincs többé... Egy kicsit terült, fordult még az üvegfal közelében, mint a megvert gyerek és csak nagy nehezen eszmélt rá, hogy talán az „új" nevet is megvertségén. De az csak bambán, paraszti módon nekifeküdt a portvis nyelének és nagy buzgalommal sepert. Észre se vette, vagy talán tekintetre se méltatta, pedig hát láthatta, hogy ő nézi. Azután kiejtette gondolatából, mint a kutya az útált koncot] a szájából és erőtlenné fáradt testtel ült le a láda sarkára. De az új, az „István" (most halálosan gyűlölte ezt a nevet) megállt a nagy buzgalom közben és úgy meredt rá, mint a megriasztott bika. — Hé te ... Ne ülj rá... Nem tudod, hogy összetörhet benne az üveg. — Hamar betanult az uraságba. De Tóni keserűen felkacagott. Keserűen, amiben benne szikrázott dühe és benne sajgott mélységes megalázottsága. — Mafla vagy te erre... Minden értelmes ember láthatná, hogy ebbe már nincs üveg. A paraszt meghökkent pillanatra. De kínzó vigyora megint beült a bajúsza sarkába. — No az okos... Ha olyan okos, mért dobták ki? — aztán be se várva válaszát, újra nekivetette magát a seprőnek. Éppen akkor jött ki a naccsága (Most megy át