Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)
Gonday Milos: Emberek az éjszakában
50 együtt kínlódtak, gyötrődtek, együtt keseregtek s reménykedtek. Pajtásokká lettek. Aztán megszerették egymást s testvérekké lettek. Nem értették egymás nyelvét, mégis néha olyan szépen, hosszan elcsevegtek. Muszáj-e szavakba gyömöszölni, ha közös a gondolat? És egymás mellé ülve, néha, ha a halál kiszuszogta magát, el-elábrándoztak. Aztán a huszár felsóhajtott s dél felé mutatott. Bólintott a porosz s nyugatra mutatva, sóhajtott ő is. Megértették egymást, — testvérek voltak.... Aztán tovább s megint tovább ! Vigyorgva lebegett fölöttük a halál. Előre! Vízen, havon, homokon át! Tiporva holtakat s halókat s ezer poklokon keresztül előre csak előre! Meddig még? Csak tovább ! A halál nem ismer szünetet. Erőd állta útjokat. Fekete volt az ég fölötte. — Csak ezt még, — mondták a tiszt urak, — s akkor aztán megpihenhettek. összenézett a porosz meg a magyar : csak még ezt s akkor ... aztán ... Igen, tán örökre. Utolsó roham. Az erőd megingott, piros volt az ég fölötte. A barna magyar meg a szőke porosz egymás mellett rohant a falaknak s aztán füstölgő romok felett egyszerre a városba. Diadal ! Véresek voltak, szemük lángolt... Előre! Vorwärts! és egymásra mosolyogtak: azután majd megpihenhetünk Hirteten eget-földet rázó dördülés. Belévonaglik a föld. Végitélet? Fekete köröttük minden, poklok sötétsége ... és a morajló távolból dübörög a csönd. A magyar tért először magához. Zúgott a feie, melle hörgött s könyökére tápászkodva, körülnézett. Feketeség. Áthatolhatatlan, egyforma, rémületes sötétség. Éjfél volna már? Avagy tán ... tán ... pihenés, örök pihenés? Igaz, hiszen megmondták a tiszt urak ... mondták : akkor aztán megpihenhettek. Percekbe tellett, míg gondolkodni tudott. Erőd,
