Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

47 az, hogy mondom a Marinak, nc tegyük, mégse tegyük, mert megver az Isten, megládd. De Marinak is hiába mondtam mán, neki is elege vót. Hát igy történt... Nagyody tanár úr érdeklődve törülgette a szemüvegét. Nagyokat bólogatott és ráhagyta : — Nagyon helyesen, folytassa csak tovább ! Az asszony fáradtan, szemérmesen köhintett. Érezte, hogy emberéből most kifakad a szó, mert a kisváros fűtetlen börtönszobájában is mindig mondani akart valamit. De ott, a süket falak hidegében magábanyelte a szót, és csak maga elé nézett a földre. Egyszer-egyszer, mintha lehajolt volna, mintha épen bölcső fölé hajolt volna. Jaj... A Marika meg a Lajcsika most nem mehetnek iskolába, mert még nem keresték meg a cipőre valót. — Mondja csak, mondja, — sürgött a kíváncsiság a tanár úrban. — Én nem vagyok bíró, nekem bármit elmondhat. Nem adom tovább senkinek. Az esetlen, megláncolt, megszelídült palóc paraszt ébredő daccal nézett a rövidbundás úr szemébe. — Nem sok a mondanivalóm, — mondta tompán.— A Krausz naccságának az orvos csinálta meg, .de nekünk nem tellett az orvosra, hát magunk csináltuk. Az asszony szipogni kezdett. A Márika meg a Lajcsika most az öregmamánál alszik. Boldog álom édessége csurog a szívükbe, csupa angyalIaLálmodnak ketten egy ágyban. A piros ciha megelevenedik és ellepik a színes angyalok. Sok-sok mesekönyvet, meleg szívet és meleg falatot raknak az ágyra. Még a gyerekek boldog szuszogása is idehallatszik, mintha csak itt lennének valahol a fa alatt. — Nekünk muszáj vót, nohát, ezt tuggya'meg mindenki ! Muszajbúl tettük! — dörgött félhangon az~ember. — Szegény embernek nincsen pénze az orvosra, nohát. A naccsága mondta, hogy nem [[tudott enni, mig a gyereket a hasába érezte. Mondom, az enyim asszonyom se tud szegény, mer annak kapálni kell. Ha nem dolgo-