Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

40 Az a fejét rázta : — Köszönöm, most szolgálatban vagyok. Tessék csak rágyújtani, tanár úr ! A bácsi kihúzta magát. Hadd hallják a bűnösök is, hogy ő tanár, úriember, aki akkor szól a csendőrhöz, amikor neki tetszik. Tekintélye van, még ha magyar is. A csendőrrel is magyarul beszél. Nagy jótekintélyes örömében odaintette az öccsét : — No gyere közelebb, nézd meg, ha biró leszel, eléd is ilyeneket visznek. Az asszony föltekintett. Sáros lábát, mely úgy vágyott a cipő után, fölemelte. Mintha rúgni akart volna vele. De csak egy pillanatig tartott az egész, aztán a szemét is visszasütötte. — Az öccse ? — kérdezte a csendőr. — Az, — felelte a bácsi. — Nem édes öcsém, csak az unokaöcsém, de mindegy. Jelesen maturált, most megy az egyetemre. Jogász lesz. — Az én öcsém is jogász, — mondta rá a csendőr. — Már harmadik éve. Az apám meg mészáros. Az állomás környéke egyszerre megvilágosodott. A motorvonat soffőrje felébredt és az indulás legutolsó percében a kijárat elé robogott. Az egyetlen kocsi még legyőzte az éjszakát és büszke úr gyanánt világított le a ráváró emberekre. Az utasok gyorsan másztak fel a nyitott ajtón át, és versenyezve keresték a jó helyet. — Nohát, mi is megyünk, — mondta a csendőr. — A fiatalember úgyis velünk jön. — A másik csendőrhöz szólt, aki hallgatagon állt a fal alatt és a messze láthatáron a felkelő nap helyét kereste. — Mehetünk! Az emberpár megindult. A motorkocsi ablakából ijedt tekintetek kisérték léptüket. Jaj, ha épen melléjük találnak ülni. Pedig negyvennyolc ember számára van hely a kocsiban, persze az állóhelyeket is beleszámítva. Ezt leghamarább az utazó jegyezte meg, aki szerette a