Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

57 A pénztáros feltolta az egyik ablaktáblát. — No gyerünk, — mondta, nem is a maga hangján, — Párkány, Újvár, Komárom felé. Mégegyszer eldúdolta a három városnevet, aztán megnyálazta az ujját és kiadta az első jegyet Most a sötét háttérből sürge kezek bunkkantak elő, szinte csakugyan testetlen kezek voltak, jegyért nyúltak és helységneveket mondtak. A pénztáros rögtön elértette ezeket a neveket, bár egyik magyarul, a másik szlovákul, a harmadik németül beszélt. De a vasút itt a határmentén szigorú üzletember volt, és a pénztáros egykedvűen vette a három nyelv zöngéjét. Az állomás kis trafikja mellől érdekes csoport vetült a megvilágított ablak elé. Először olyan volt, mint vándor cigánykaraván, de amint a lámpa fénye rájuk világított, láthatóvá vált az emberek igazi alakja. Egy rongyos, didergő mezítlábas asszonyt és egy sáros csizmájú, lehorgasztott fejű embert kisért két csendőr. Az emberpár úgy összebújt, mint két kisgyerek, még a termetük is gyerekesnek látszott a homályban. A jegyváltók ijedt tisztelettel húzódtak odább. Az utazó összerezzent. Mindig összerezzent, ha csendőrt látott, mert sok apró csempészés terhelte a lelkiismeretét és most is csempészésből utazott hazafelé. Az ablakhoz épen egy diák ment. Boldog, nagybizalmú, tizennyolc éves gyerek, aki az egyetemre készült. Fiatal nagybácsi kisérte őt, ez intette, vigyázott rája : — Egészen Pozsonyig váltsd meg a jegyed ! Útközben amúgy is csak egyszer kell átszállnod ! A fiú bólogatott és sürge felelettel mondta : — Jó, jó, Pozsonyig kérek egy harmadosztályt. Ök még nem látták a furcsa párt. A pár pedig ott bújt meg az ablak alatt. Az aszszony dideregve, mintha imádkozott volna. Az ember gyáván lapúlt meg mellette, mintha csak munkából jövet