Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Zerdahelyi József: Lira a szakadék szélén

165 Olyan volt az asszony, mint a fehér rózsa. Egyenes szárú. Odaadta volna érte az életét. Huszonkét esztendejének minden rajongását neki hordta. Mohos régi szók akadoztak a torkán, ha beszélt hozzá. Nagy szerelmének a lángjában az egész vad életét égette el. — Semmit sem hagyott belőle. Ütések érték. Kegyetlen és szeszélyes és bántó és mérges asszonyi nyilazás verte vissza. Ökölbe szorúlt kézzel itta be a haragot és szelíd szomorúságot nevelt belőle a szíve. A vére? A vad iramú vére az éjszakáiba festett ... De aztán megcsontosodott benne ez a roppant szenvedély. Hosszú évek patinája rakódott rá. Értette a hangját. Rászokott. Beleszövődött a napjaiba. Mindig új indák szálasodtak belőle és megtapadtak a friss élményeken. Sehonnan el nem maradtak ... Hordta magával mindenütt. Küzdelmes életpróbákon belőle merített új, nagy nyugalmat. Szinte... nem kellett a vérének. Benne volt az. Mint apró sejtek milliárdjai. Néha mégis lehajlott a fehér rózsa feje. És olyankor a nagy csendességben mélységek nyíltak, forróság áramlott s a tengerek viharaiból zúgott a nász zenéje. Tavaszban eléje állott a lány. Vakító fehérség. Színes élet. Titok. Ismeretlenség. Vén gesztenyefák tüzeltek virágba, amikor megrészegedett az ajkától. És ment a nyomán. Szédülő fejjel. Széles nagy folyók sodrában és hegyeken és szakadékokon és szelíd nyári mezőkön. Maga elé tette a két virágot .. A fehér rózsát úgy szórta széjjel. A semmibe. Véres indulatok gyötörték. Ragadták. Gyeplőtlen rohanásba. És kiszaladt belőle az életfonál. Az asszony megérezte a télbe szaladó szellő lehelletét. Bizonytalan idegesen hajszolta napjait. — Csupa mozgás volt az élete. Minden óra más gondolat. Gyötrődött. Egyszer azt hitte, összeroppan. És annyi szelídség költözött bele, mikor Gáborhoz szólt.