Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szombathy Viktor: A házasság szentsége

155 a tizenegyórás tízpercre csengetett a pedellus. Közéjekeveredett a többieknek. Azt mondta, a feje fájt, lent ült a diófa alatt, de testében-lelkéhen reszketett. Ez az óra ismét az enyém volt. Az anyagot ismételgettük már csak könnyebb-nehezebb kérdéseket tettem föl s nem tudom, milyen ördög mászkált bennem, hogy Máriássy Máriát ismét a régi kérdéssel szólítsam föl. Szeretem magam azzal áltatni, azzal mentegetni, hogy lelki tanulmányokat végzek, még akkor is, ha néha szigorúaknak és feleslegeseknek tűnnek. A leány sápadt volt, ideges, a zsebkendőjét gyűrögette és nem figyelt. Gondoltam, hogy rápirítok a múltkori kérdéssel, ez egyúttal próba is lesz. Persze ki tudta még akkor a Máriássylány előbbi félóráját. — Máriássy, fiam, melyik tehát a hét szentség? Máriássy Mária felállt. Sápadt volt, — azt hittem, a felelés izgalmától, — körűinézett s lassan kezdte felsorolni a szentségeket. A házasságnál megállt. — Nos? — kérdeztem, de ő csak csökönyösen állott, összeszorította az ajkát s hallgatott. Tudtam, hogy szándékosan hallgat. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és az igazgató lépett be a terembe, szokatlanúl izgatottan. Körűinézett. — Máriássy Mária itt van ? — Jelen! — mondta a lány és elesett a padban. Hárman is rohantak hozzá, valakinél kölni víz is akadt, életre keltettük. A nyitott ajtó mögött, a folyosón két rendőrségi ember állott. Kirohantam hozzájuk. — Mi az? — Kérdeztem izgatottan. Titkolózva vonogatták a vállukat. — Semmi különös. Baján Ágnes úrhölgyet valaki megsebesítette. Néhány kérdésünk lesz a Máriássylányhoz. Már támolygott is ki a Máriássy lány. Az osztály dermedten, egyetlen moccanás nélkül meredt utána, de akár üvölthettek is volna, a Máriássy-lány ezt most meg