Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szombathy Viktor: A házasság szentsége

144 is tudott: „A körülmények kényszerítő hatalma" meg, „a lehetetlenséggel párhuzamos emberi szolidaritás", és: „sorsdokumeníum". Most a belélet volt soron. Még elmondta kétszer: — Márriássyék belélete némi kívánnivalót hagy maga után... A sógor stílusa szép volt. A Máriássy családé annál kevésbé. Mikor azonban megjelent a szomszéd udvaron Máriássy Mária is, vékony arcával, bánatos szemeivel és zavartan köszönt a kerítésen át, fogtam a kalapomat s elbúcsúztam a sógortól. A kislány félénk köszönése, mintha valamin rajtacsípték volna, akárcsak egy kerítésre tűzött csengetyű, reszketett sokáig az udvar fölött. Máriássy akkor nézett felénk először. Aztán tovább dörmögött a fa alatt. 111. Vacsora után kopogtattak az ajtómon. Ilyen időtájt nem igen szoktak keresni, csodálkozva néztem föl. Máriássy volt. Az apa. Lassan, fölösleges gonddal csukta be maga mögött az ajtót, óvatosan jött közelebb. Szabad ? — kérdezte még egyszer, mintha a szobában való tartózkodásra külön engedély kellett volna. Negyven éves ember lehetett, valóban fiatalon nyugdíjazták, a homloka táján kissé kopaszodott, amolyan szürke, hosszú felöltő volt rajta, amely teljesen eltakarja az egyéniséget s nem enged mélyebb pillantást a gazdájába. Az tűnt föl — noha az ilyennel aztán igazán keveset törődöm, — hogy a szürkeségből milyen tarkán virágló nyakkendő virít elő. Még tű is volt ebbe a nyakkendőbe tűzve, holott ez mostanában, azt hiszem, nem divatos. — Kelen kolléga nálunk a divatozó, tőle tudom ezeket a világi titkokat. — Szabad ? — kérdezte harmadszor is, mintha nem bízna az engedelemben.